8. Khús nemzé Nimródot is; ez kezde hatalmassá lenni a földön.

9. Ez hatalmas vala az Úr előtt, ezért mondják: Hatalmas vadász az úr előtt, mint Nimród.

10. Az ő birodalmának kezdete volt Bábel, Erekh, Akkád és Kálnéh a Sineár földén.”

Máté 10. 8-10.

Prológus

1.

Adjon a Napisten ahhoz segítséget,

Hogy meg tudjam írni ezt a történetet.

Hogy versbe szedhessem főhősömnek sorsát,

Bátor, hős tetteit, s minden egyes dolgát.

Le tudjam jegyezni egy nemzet születését,

S hogyan szórta széjjel a Nap a vetését.

Hogy mindenki lássa, mit is jelent nékünk,

Az a dicső férfi, ki teremtette népünk.

 

2.

S adjon a Földanya ahhoz bátorságot,

Hogy én felrázhassam ezzel az országot,

S minden magyar ember rádöbbenjen végre,

Milyen múltra tekint dicső nemzetsége.

Olvassa, s láthassa, mit jelent a végzet,

Mely egykoron minket ide telepített.

Meg kell végre tudnunk, hogy mi kik is vagyunk,

Hogy magyarnak hívnak, amíg csak megvagyunk.

 

3.

Arra is megkérem őseink szellemét,

Nyissa fel nemzetünk homályosult szemét.

Kérlek Árpád vezér, és te hun Atilla,

Ne hagyd, hogy kifogyjon tollamból a tinta.

Segíts most Szent István, László, Könyves Kálmán,

Hogy így segíthessek nemzetünknek sorsán.

Hunyadi, Rákóczi álljatok most mellém,

Csiszoljátok tovább lassan kopó elmém.

 

 

 

4.

Régi idők felé visz el ez a rege,

Mikor még az embert óvta Isten keze.

Mikor még a Nap is boldogan ragyogott,

Ha az élők között hősöket láthatott.

Hősökben pediglen nem volt akkor hiány,

Tudta ezt mindenki, atya, fiú s leány.

Pedig a világ még nem volt olyan kegyes,

Könnyedén pusztított, ha szíve volt tüzes.

 

5.

Több ezer esztendő telt már el azóta,

Egyetlen írás sem emlékszik meg róla,

Csak a népnek száján jár az emlékezet,

Hogy egy dicső férfi közénk megérkezett.

Bár sok bátor tettet hajtott akkor végre,

Mégis csak kevés nép emlékszik nevére.

Pedig egy nagy nemzet fakadt ágyékából,

De az sem tud semmit a szülő atyáról.

 

6.

Ezért megyünk vissza most abba a korba,

S idézzük emlékét együtt sorról sorra.

Megláthatjuk mindjárt hatalmas alakját,

Annak ki megváltja az emberiség sorsát,

Aki megmentette ősi örökségünk,

S aki hősként halt meg egykoron miértünk.

Királyként legelső volt ő biz közöttünk,

Neki köszönhetjük, hogy mi megszülettünk.

 

7.

Ne is szaporítsuk tovább a szavakat,

Kezdjünk a mesébe, amíg ragyog a Nap.

Vissza kell ugranunk hát a sötét múltba,

Mint bátortalanok a feneketlen kútba.

Ahogy forog vissza az idő vén malma,

Úgy ébred fel bennünk a képzelet halma.

Tornyosul előttünk, meg sem áll az égig,

Szemed se bírja el, hogy nézz rajta végig.

 

 

Első ének

1.

Fent az ég közepén járja örök útját

Az öreg Napisten keresve a párját.

De ő azt biz soha meg nem találhatja,

Hiába is ő a világoknak atyja.

Mert bizony mátkája távol van őtőle,

A ráncos Földanya elmenekült messze,

Alászállt mellőle szülni sok teremtményt

Nincs is már mit tenni őellene törvényt.

2.

Magányosan bolyong odafönt azóta,

Bánatos szemétől izzik lent a róna.

Távolról nézheti egykori szerelmét,

Bőven ereszti rá a szívének fényét.

Sok könny záporzott ki egykor szeméből,

Tenger sok víz áradt lent a szerelméből.

Özönvízként zúdult végig a világon,

Csak mély habot láthat szerte a határon.

 

3.

Kis híján elpusztult bújától a világ,

Csak egy mentette meg az embernek fiát.

Egy csak egy volt akkor, méghozzá egy bárka,

Ki a túlélőket, mély gyomrába zárta.

Összegyűjtött egykor mindenikből egy párt,

Noé vezette fel belőlük a leltárt.

Volt ott sólyom, szarvas, elefánt és marha,

Mert a vén Napisten ekképpen akarta.

 

 

4.

Mert jól látta ott fenn a teremtő vén Nap,

Hogyha így folytatja, nem születik holnap.

Elpusztul odalent minden teremtménye,

S nem lesz a világnak többé már reménye.

Kitörölte könnyét a szeme sarkából

S eresztett a földre legszebb sugarából.

Ahogy a fény leért, a táj újraéledt,

Erre már a Nap is mosolyogva nézett.

 

 

5.

Magába fojtotta régi, mély keservét,

Hogy ő elvesztette egyetlen szerelmét,

Még ha távol is van, mégis él a kedves,

Az ő könnyeitől nem lesz többé nedves.

Inkább cirógatja szíve melegével,

Végigsimít rajta lángoló kezével.

Visszatekintett rá erre a Földanya,

Minden teremtménynek lesz most már otthona.

 

6.

Ahogy elcsitult lent a vizeknek árja,

Ararát hegyénél kikötött a bárka.

Kinyílott ajtaja, tárult a világra,

És az a sok jószág szaladt szét világba.

Noé és családja is kilépett a partra,

S a megmentő hajót darabokra vágta.

Deszkáiból akkor épített egy házat,

Bár kicsit, jelezve, van benne alázat.

 

7.

Fiaival még a fedélen osztozott,

Míg a tenger habja vissza nem húzódott.

Aztán a gyermekek elhagyták a tanyát,

S sokasodni kezdtek, és bővült a család.

Sok utódot nemzett már Kám, Sém és Jáfet,

S a fiak ágyékából sok új ember termett.

Kúsnak hívták köztük Jáfet egyik fiát,

S most őt ünnepelték, mint legújabb királyt.

 

 

 

8.

De most napok óta másról szól az élet,

A megtért nagyapát siratják a vének.

Elhunyt néhány napja az elaggott Noé,

Lelke lett az égé, teste meg a poré.

Megmaradt bárkából vetették az ágyát,

Amelyen alhatja az igazak álmát.

Máglyát raktak köré az ifjú vitézek,

Hadd öleljék lángok a ráncos, vén testet.

 

9.

A tűz körül ott áll egész háza népe,

Mind a hét gyermeke s idős felesége.

Hétszer hét unoka is búsan bólogat,

Mikor a ravatal egyszer csak lángra kap.

Azok fiai is mind ott állnak sorban,

Csak az egyikükről nem tudták, hogy hol van.

Csak is egy hiányzott, Kús legkisebb fia,

Bár róla tartották, hogy egy haramia.

 

10.

A tizedik évét alig töltötte be,

Mégis furcsa vadság kerengett véribe.

Nem bírt azzal senki, se atyja, se anyja,

Se a hős nemzetség egész pereputtya.

Talán a Napisten zavarhatta össze,

Vagy valami került az anya tejébe,

Mitől képtelen volt egyhelyben maradni,

S nem tudott sehogy sem a jó szóra adni.

 

 

 

11.

Hagyjuk most a fiút, s nézzünk vissza végre,

Az összegyűlt népre és a temetésre.

Ott állt a rokonság mélyre hajtott főkkel,

Gyermekek, férfiak együtt mind a nőkkel.

Siratták mindnyájan könnyel záporozva,

Hogy fekszik előttük a nemzetség atyja.

A dicső vén hajós, pihent már szelíden,

Nem volt már oly erős, mint egykor a vízen.

 

12.

Néhány évtizede küzdött még az árral,

Egyedül szállt szembe akkor a világgal.

Most is egyedül kell neki útra kelni,

Hogy hova kerül majd, azt nem tudta senki.

Hátrahagyja mindjárt mind az egész népét,

De tartják fiai mind az örökségét.

Tudja azt mindenki, hogyha eltávozik,

Onnantól a világ jócskán megváltozik.

 

 

 

13.

Új idők kezdődnek, ha nem lesz már velük,

Azért remeg most úgy a sír mellett kezük.

Félnek szembenézni a jövő napokkal,

S a vidéken támadt szörnyű ordasokkal.

Hiába pusztított az özönvíz egykor,

S hiába köszöntött a világra új kor,

Mégis előjöttek vizekből a szörnyek,

Kik a szelíd népnek életére törnek.

 

14.

Mert már elfeledték mindnyájan a harcot,

S egyre többször vesznek rajtuk hadisarcot.

Keletről s nyugatról közeleg feléjük,

Szörnyű sötét felleg, hogy pusztítsa népük.

Megjósolta nekik ezt az öreg táltos,

Ki a ravatalnál ropja most a táncot.

Fennhangon danolva forgatja a szemét,

És a magas égre veti tekintetét.

 

15.

Varsának hívták a ráncos vén varázslót,

Ki a lángok körül felszökellve táncolt.

Sokszor elvétette már ő ott a lépést,

De azért elmondta a holtnak a végzést.

Megszórta a testet mindenféle porral,

S a lélek szabadult a halotti torral.

A szertartás végén egy nagyot rikoltott,

Majd egy mozdulattal a láng közé ugrott.

 

 

 

16.

Csodálkozva néztek mind az egész népek,

Egyetlen táltosuk a halálba lépett.

Nem is fogták fel mind, hogy ott mit is láttak,

Elkerekült szemmel hűledezve álltak.

Közben az ég felé szállt már a két lélek,

Mikor ők ott alant végre összenéztek.

Kús volt tán az, aki először megszólalt,

S könnyező szemekkel rebegett egy sóhajt.

 

17.

Ott álltak mellette őszült testvérei,

S a legkisebb híján mindenik fiai.

Ott volt Góg és Magóg, Madai és Jáván,

Mindahány aggódott nagyapjuk halálán.

Mések és Tirász is ereszkedett búnak,

Másik két testvére a nemzetfő Kúsnak.

Fiai közt ott volt Széba és Hávila,

Szábta, Ráma, Déda és a kis Szabtéka.

 

18.

Ott volt még közöttük Jáfet, Kúsnak atyja,

Sém ás Kám reszketőn, Jáfetnek két bátyja.

S mindezeknek ott volt számtalan gyermekük,

De ha nem túl nagy baj, nem hangzik el nevük.

Elég legyen annyi, rengetegen voltak,

Hogy elbúcsúztassák a szeretett holtat.

De messzire járt már Noé s a vén Varsa,

Lelógatott lábbal kiültek a Holdra.

 

 

 

19.

Onnan a magasból néztek le népükre,

S onnan kértek áldást lenti életükre.

Megkérdezte Noé a mosolygó Varsát,

Ugyan mért kötötte őhozzá a sorsát.

De az csak hallgatott, s huncutul somolygott

Aztán mégiscsak néhány szót kimondott:

„Azért jöttem veled én dicső vezérem,

Mert nem zubogott már testemben a vérem.”

 

20.

„De most mi lesz ott lent?” – kérdezte meg Noé.

„Ez a gond legyen már mind az utókoré.”

Válaszolta neki az elaggott táltos,

Majd egy nagyot szökkent, mint egy mutatványos.

Jót nevetett ezen az egykori bárkás,

S hirtelen ráébredt, hogy mennyire hálás.

Hálás volt ő bizony, a hosszú évekért,

Melyet lent tölthetett, minden egyes percért.

 

21.

Láthatta felnőni mindenik fiait,

S látta szaporodni azok jószágait.

Dicső nemzetség nőtt három gyermekéből,

Csak féltette őket a támadt veszélytől.

Mozdult egyet akkor ottan a Hold szélén,

S szertenézett alant mind a vizes sztyeppén.

Észrevette akkor, hogy egyre közeleg

Messze nyugat felől egy hatalmas sereg.

 

 

 

22.

Messze jártak ők még, de azért aggódott,

Mert a hadak felett sötét köd kavargott.

Ahogy rájuk nézett, megfagyott a szíve,

Hogy milyen veszélyben van odalent vére.

Megkapaszkodott ő a Holdnak szegélyén,

S majd leveté magát, hogy segítsen a népén.

Megragadta akkor őt az öreg Varsa,

S felhívta figyelmét egy piciny alakra.

 

23.

„Ne aggódj semmit sem bátor, hős vezérem,

Megmenekül néped, én idebent érzem.

Ahol támad a gond, ott lesz a segítség,

Efelől nincs bennem semmiféle kétség.”

Megnyugodott erre a ráncos aggastyán,

S nem gondolkodott már semmiféle portyán.

Ott marad, ahol van, ott marad örökké,

Nem tér vissza lentre, nem tér soha többé.

 

24.

Odalent eközben a nép is eloszlott,

S senki se látta a közeledő gondot.

Sejtették ők ugyan, hogy majd „egyszer” baj jön,

De ők nem aggódtak a közeljövendőn.

Pedig már ott álltak a vész kapujába,

S közelben toporgott csatamének lába.

A hátukon ott ült sok vad szemű hadfi,

Kik jöttek serényen őket pusztítani.

 

 

Második ének

1.

Egy vadászó sólyom keringett az égen,

Néhány apró vad volt épp a terítéken.

A kerecsen szárnya néha nagyot libbent,

Ahogy széjjelnézett, a feje megbillent.

Körkörösen mozgott, billegtette szárnyát,

Így folytatta tovább a vadászó portyát.

A sűrű nád közül kibújt egy kis pocok,

Amire ő gyorsan az égből lecsapott.

 

2.

Körme közé kapta aprócska zsákmányát,

Majd elrugaszkodott, s folytatta az útját,

Nagyokat csap szárnya, messze van a fészke,

Ahol két fióka sivalkodik érte.

Várják az apjukat meg az eleséget,

Ki nem lelt magának újra feleséget.

Mert nemrég pusztult el a fiókák anyja,

Férjét és fiait így magukra hagyva.

 

3.

Nehéz a sólyomsors, nincs benne köszönet,

Mert biz a kerecsen csakis egyszer szeret.

Sokáig kutatja megfelelő párját,

Kivel a fészkében együtt vethet párnát.

Ennek a madárnak elveszett a párja,

Nem is találhatott azóta se társra.

Bánatosan röpköd most a vizek felett,

Emlékét idézi, hogy egykor szeretett.

 

 

4.

Egy nagy kört lecsapva leszállt a fészekre,

Könnyes szemmel nézett két éhes kölkére.

Míg ő a fiókák gyomrát teletette,

Odalent egy legény nézegetett szerte.

Óvatos léptekkel osont a nád között,

Meg-megpihent néha, és a Napra köszönt.

Ő ekképp dicsérte hatalmas istenét,

Kinek köszönhette rövidke életét.

 

 

5.

Mert biz alig volt több ő, mint tizenkettő,

Nem nyomta a vállát annál több esztendő.

Ennek ellenére alakja már erős,

Sokáig volt vele anyja is viselős.

Megszenvedett vele, amíg megszületett,

De születése után még annál is többet.

Mert ennek a finak nem volt soha nyugta,

Ahogy járni kezdett, a világ kihívta.

 

6.

Nem bírt az megülni, folyton elkódorgott,

Apró kis nyilával ment vadászni hódot

Vagy ha néhány vidra került őelébe,

Közel volt az íja, már ugrott is érte.

Mindig kint csavargott messze a nádasban,

S terítékén volt már fajd, szarvas és vadkan.

Nem törődött ő a rátörő veszéllyel,

S annál kevesebbet anyai szeszéllyel.

 

 

 

 

7.

Ahogy felkelt a Nap, őt odakint érte,

Vitték a lábai ki a lápos rétre.

Ismerte a vizek minden zegét-zugát,

Zsombékos, lápos is ismerte az urát.

Mert bizony ura volt ő a természetnek,

Tán ilyen urak ott soha nem is lesznek.

Hiába volt ifjú, pelyhedező állal,

Bátran szembenézett a mocsárvilággal.

 

8.

Nimród volt a neve ennek az ifjúnak,

Hetedik fia a bátor vezér Kúsnak.

Amilyen nehezen jött ő a világra,

Annyira nem ütött a többi bátyjára.

Testvérei minden galamb szívvel éltek,

Inkább a házkörül voltak ők serények.

Jószágot etettek, s nekik inni adtak,

És hálát rebegtek minden egyes napnak.

 

9.

Közeli volt nekik az anyjuk szoknyája,

Családi munkáknál nem gondoltak másra.

Miután végeztek este a dologgal,

A napot fejezték egy csendes mosollyal.

Némelyik megnősült, és családot nemzett,

De azért nem hagyták a családi fészket,

Ott maradtak minden atyjuk s anyjuk mellett,

Mert önálló létre nekik biz nem tellett.

 

 

 

10.

Bezzeg a kisöccsük más fából faragták,

Rögtön elmenekült, ha magára hagyták.

Fogta íját s nyilát, s usgyi ki a rétre,

S nem menekült tőle se liba, se réce.

Habár gyerek volt még, mégis nagyon érett,

Vadászathoz nála más jobban nem értett.

Híre is ment gyorsan szerte a világban,

Hogy itt a mocsár közt egy deli vadász van.

 

11.

Úgy bánt ő az íjjal, s hajító kötéllel,

Mint bátyjai otthon fogas gereblyével.

De neki nem ízlett az a fajta munka,

Csinálta ő néha, de hamar elunta,

Neki sorsa más lesz, ezt hamar sejtette,

Mikor első vadját nyíllal elejtette.

Nem lúd volt, s nem réce, nem is egy fajd kappan,

Hanem egy hatalmas, bősz, fekete vadkan.

 

12.

Akkora volt a vad, csodájára jártak,

Nem is annak inkább, hanem Kús fiának.

Reggel ejtette el, de este is megvolt,

Mire a kisfiú, bevitte a disznót.

Bevitte, behúzta a tábor közepére,

S szüksége volt ehhez minden erejére.

És mikor hazaért, a földre lerogyott,

De azért az arca boldogan ragyogott.

 

 

 

13.

Most reggel is kiment, ki a nagyvad lesre,

Egy másik kannak a nyomait kereste.

De hiába nézte, hiába kutatta,

Az a dölyfös vadkan nyomát nem mutatta.

Bánatában Nimród felnézett az égre,

Akkor jut eszébe, hogy várják temetésre.

Elaggott dédatyja most készül az útra,

Honnan emberfia soha nem tér vissza.

 

14.

Az öreg Noénak ő volt szeme fénye,

Ha lehetett mindig, tett is a kedvére.

„Király leszel, hidd meg!” – mondta az ősz öreg,

És ő csüngött rajta, mint gazdán az öleb.

Együtt játszadoztak esténként a porban,

Noé is benne volt az új gyermekkorban.

Lehet, hogy épp ezért egymásra találtak,

Együtt botladozva barátokká váltak.

 

15.

És most a bölcs atya eltávozik messze,

S kedvenc unokája nincsen most mellette.

Nimródnak ez a tény furdalta is lelkét,

Hogy hagyta rászállni fejére az estét.

Elmerült annyira kint a vadászatban,

Feledte el hamar, hogy otthon dolga van.

De hiába főtt már ezen ifjú feje,

Hazaérni biztos nincsen már ideje.

 

 

 

16.

De azért elindult szépen hazafelé,

S azon gondolkodott, hogy áll apja elé.

Abban ő biztos volt, hogy rendre megszidják,

Talán még dühükben ki is adják útját.

De nem volt ideje tovább búslakodni,

Mert mögötte a nádas elkezdett mozogni.

Nem volt ebben semmi, semmi oly érdekes,

Máskor is mozdult már, s az sem volt végzetes.

 

17.

Nem is izgatta fel magát ezen Nimród,

Lehetett az vidra, vagy építkező kis hód.

Egyetlen dolog volt, ami őt zavarta,

Fészkében a sólyom a fejét forgatta.

Nemcsak hogy forgatta, de fel is rikoltott,

Mint aki odalent szörnyeteget látott.

Erre a kis vadász az íjához kapott,

A laza idegre fürge vesszőt rakott.

 

18.

Nem messze őtőle, hol a nádas mozgott,

Egy hatalmas tigris éhesen kuporgott.

Hosszú két kardfoga a nyáltól csepegett,

Egy hete is volt már, hogy valamit evett.

Megkordult a gyomra, éhes volt a beste,

Vacsorának ezért épp a fiút leste.

Kardfogú tigrisek mind csapatban járnak,

De ő utolsó volt talán már fajának.

 

 

 

19.

Régen más világ volt, mire se volt gondja,

Az özönvíz előtt mindig is volt kosztja.

Úgy tartotta kedve, ledőlt hüsörészni,

Ha éhes lett, ráért étek után nézni.

Számtalan volt a vad, s számtalan a társa,

Szégyenszemre most meg a nád tövét rágja.

A horpasza vékony, bordái kiállnak,

Neki, a tigrisnek, legnagyobb vadásznak.

 

20.

Hazafelé indult, már éppen feladta,

Mikor a hús szaga az orrát megcsapta.

Boldogan mordult fel, lesz már elesége,

Mikor már odalett mindenik reménye.

Lekushadt a földre, s lassan kúszni kezdett,

Arrafelé, merre jó vacsorát sejtett.

Néha roppant a nád, hogy közéjük lépett,

Nem zavarta az most, végre talált étket.

 

21.

Ahogy közeledett óvatos léptekkel,

Szembetalálkozott egy vékony gyerekkel.

A nagy boldogságban hatalmasat mordult,

Majd egy szökkenéssel helyéről kifordult.

Egy kis suhanó hang zavarta meg röptét,

Azután valami átjárta a testét.

Meglepődött rajta, mi fékezhette meg,

Pedig a fiúcska úgy állt, mint a cövek.

 

 

 

22.

Nimród volt a fiú, akire rátámadt,

Hogy kivel kezdett ki, nem tudta az állat.

Ha eddig nem tudta, hamar megtanulta,

Mert újra megmozdult Nimródnak az ujja.

Újabb vessző repült abból őfeléje,

S gyorsan helyet talált, bele a mellébe.

Majd egy újabb nyíl is egyenest a szembe,

A szegény tigrisnek ez lett már a veszte.

 

23.

A vadászból lett vad, s a tigris elbukott,

Nem vette komolyan az ifjú Nimródot,

Nem vette komolyan, ez is lett a vége,

Az enyészeté lett teste és a lelke.

Bezzeg Nimród büszkén lökte kezét égnek,

Kiáltva mondta el tettét mind a végnek.

Kurjantott egy nagyot, megverte a mellét,

És hálás szemei a sólymot keresték.

 

24.

Fészkéből a sólyom boldogan reppent fel,

Ezt az ordas vadat legyőzte az ember.

Nem is ember volt az, tán maga az Isten,

Mert az emberek közt még egy ilyen nincsen.

Tovaszállt billegve, még feljebb az égre,

Onnan nézett alá az iszamos rétre.

Apró pont volt már csak a fiú, s az állat,

Felnézett a Napra, hátha beleszállhat.

 

 

Harmadik ének

1.

A láp túlsó végén, hol a mocsár vége,

Egy nagy sereg pihent nyugovóra térve.

Tábor mögött állnak harci elefántok,

Bokáikra kötve hatalmas vasláncok.

De azt is eltépnék, hogyha nem félnének,

Mert ha megpróbálják, nincs vég a verésnek.

Uraik alszanak benn a sátor alatt,

De reggel indítják újra majd a hadat.

 

2.

Mostan még nyugodtak, békésen szuszognak,

De ha felébrednek, ordassá változnak,

Porig égették már, merre a szem ellát,

Földig lerombolták az Indiák tornyát.

Kő kövön nem maradt, amerre ők jártak,

Hogyha hagyják nekik, vége a világnak.

Fémből van fegyverük, retteg tőlük minden,

Hol ők megjelennek, ott menekvés nincsen.

 

3.

Puszta sík marad csak, hol egykor állt falu,

A nyomukat jelzi sok üszök és hamu.

A férfit levágják, de ők jobban járnak,

Mert az asszonynéppel még elszórakáznak.

Majd aztán velük is könnyedén végeznek,

Húsukat felfalják, hogyha megéheznek.

A gyereket hajtják, amíg lába bírja,

Velük bővül aztán majd a barbár horda.

 

 

4.

Látszólagos tehát a csend és nyugalom,

Másnap majd kezdődik sátáni vigalom.

Most csak a mocsár volt, amiért megálltak,

S akkor mennek tovább, hogyha jobban látnak.

Várják ők épp ezért, már a napfelkeltét,

S töltik nyugalomban odakint az estét.

Aztán másnap reggel a nap sugaránál,

Elindul a sereg, korábban a vártnál.

 

5.

Nekivágnak bizony a mocsáros rétnek,

S megölnek mindenkit, majd ha odaérnek.

Nem állhat útjukba senki a csatában,

Ők a legvadabbak ebben a világban.

Sokan megpróbáltak ellenállni nékik,

De ők már alulról az ibolyát nézik.

Úgy vágtak keresztül síkságon és réten,

Mint az éles szabja a puha kenyéren.

 

6.

A vezérük, Borza a legszörnyűbb fajta,

Róla beszélt egykor a vén táltos Varsa.

Hatalmas alakja a Napot takarja,

Bárkit összetörhet két araszos karja.

Az arcán forradás keresztbe s hosszába,

Jelezve, hogy ő járt sokszor már csatába.

Véres szemeivel szúrósan néz széjjel,

Korbáccsal s ostorral beszélget a néppel.

 

 

 

7.

Sok szörnyű történet keringett már róla,

Hogy még haragjában fiát is megnyúzta.

És egyszer megszökött tőle felesége,

Belőle lett aztán vadak elesége.

Nincs kegyelem nála, nincs is rá szüksége,

Éppen ezért retteg még a saját népe.

Aki ellenszegül, mihamar levágják,

Szétszabdalt tetemét kutyák elé dobják.

 

8.

Amíg a sereggel hosszú útját járta,

Otthon fellélegzett megmaradt családja.

Feleség és gyermek abban reménykednek,

Talán ez a rémség egyszer odaveszhet.

Hiába remélik, nincsen foganatja,

Mert a győzelmeket csak Borza aratja.

Tengerként folyik már lábainál a vér,

Levágja a fejét, legyen bár az fivér.

 

9.

A sok borzalomnak nincsen is még vége,

Még ameddig Borza nem lel ellenfélre.

De a harcosok közt nem akadt még egy se,

Ki a nagy hadúrral csak birokra kelne.

Félnek is őtőle mindenütt a népek,

Leszegik a fejük, s szemébe sem néznek.

Egyszer vetné csak rá bárki tekintetét,

Menten le is vágnák ott annak a fejét.

 

 

 

10.

Odakint pitymallott, még a Nap is felkelt,

Ekképp köszöntötte ő a szörnyű reggelt.

Szörnyű reggel bizony, mert most vért aratnak,

Pokoli játék kell az iszonyú hadnak.

Felébredt a tábor, fegyvert élesítnek,

S miután végeztek, jószág után néznek.

Elől elefántok, hátul meg a lovak,

Nem is láttunk talán soha ilyen hadat.

 

11.

Borza vállán fityeg fekete bőrkaftán,

Véres tekintete már ott ül az arcán.

Megfordult nyergében, büszkén széjjelnézett,

Majd egy mozdulattal indítja a népet.

A sereg megindult, hosszú, tömött sorban,

Alig látni bármit a kavargó porban.

Elől dübörögnek a vad elefántok,

Nagyokat reccsennek hátukon a pántok.

 

12.

Nem sokkal mögöttük lovasok ügetnek,

És a gyalogosok végén a seregnek.

Megindultak tehát a véres portyára,

S nem sejt ebből semmit szegény Kúsnak háza.

Békésen alusznak ők még a sátorban,

Asszonyok, emberek egymás mellett sorban.

De aztán felveri köztük a nyugalmat,

Mikor meghallják a sok dübörgő talpat.

 

 

 

13.

Egy elefánt tülköl, s trappol ki a rétre,

De nem úgy magától, hallgat a vezérre.

Azt az egy jószágot követik vagy százan,

Lovasok is jönnek egymás mellett párban.

Kivonják kardjukat, s az alvókra törnek,

Mint megannyi ádáz pokolbéli szörnyek.

Forognak a kopják, feszülnek az íjak,

Kús és emberei velük már nem bírnak.

 

14.

A csata hangjai gyorsan el is ülnek,

Mind, akik tehetik, messze menekülnek.

De utánuk vágtat a számtalan lovas,

Húsukba csapódik véresen a kardvas.

Lehullik a fejük, mind, akik szaladnak,

Többiek gondolják, jobb, hogyha maradnak.

De bizony gondolták ők ezt nagyon rosszul,

Mert Borza szájából néhány szó csikordul.

 

15.

„Vágjátok szét őket, egyik se maradjon,

Csak az élhet tovább, az a néhány asszony.”

Neki is kezdenek a véres aratásnak,

Írmagja se marad Noé családjának.

Amerre csak járnak hánynak mindent kardra,

Pusztul a dicső nép, hullik jobbra, balra.

Most Kúst rángatják ki sátrából a szörnyek,

Ki könnyes szemével siratja a népet.

 

 

 

16.

Már éppen akarnák a fejét levágni,

Hisz a bátor öreg alig bír már járni.

De akkor egyszerre Borza odaintett,

S magához hívatta a Kúst tartó pribéket.

„Hagyjátok a vezért, beszédem van vele,

Legyen azért kötve hátul a két keze.”

Megfogták a vezért, oda is lökdösték,

Borza lába elé, aztán le is köpték.

 

17.

„Ki vagy te? Hogy hívnak?” - Rivallott rá Borza,

Miközben sisakját könnyen hátratolta.

De Kús nem szólt semmit, hang nem hagyta ajkát,

Büszkén viselte el szörnyű állapotját.

Felemelte fejét, és Borzára nézett,

Megrémítve ezzel a köré gyűlt népet.

„Még egyszer megkérdem, hogy hívnak te átok,

Nem kell a bátorság, enyém lett hazátok.”

 

18.

A térdeplő vezér még egyszer ránézett,

Majd aztán a tettek mezejére lépett.

Felugrott serényen, épp neki Borzának,

De először inkább a megrémült lovának.

Megriadt a kanca, és két lábra állott,

Majd egy nyerítéssel a nádasnak vágott.

Borza meg próbálta fékezni a kantárt,

De itt az erőszak sehogy se használt.

 

 

 

19.

Egy volt szerencséje a riadt vezérnek,

Hogy a rémült lova egy gödörbe lépett.

Megbotlott azután, s lehullott a porba,

S lebucskázott róla a dühöngő Borza.

Nagyot káromkodott, majd visszafelé nézett,

Tudta már Kús akkor, eljött rá a végzet.

De nem bánta ő már, akármit is tesznek,

Családja s baráti egyenkint elvesztek.

 

20.

Nagyokat mordulva visszaindult Borza,

Az jól látszott rajta, mélyen fel van dúlva.

Véres tekintettel a vezér elé lépett,

Majd egy mozdulattal a mellkasára lépett.

„Nem fogsz még meghalni rögtön kutyafattya,

Kikötve megnézed, mi győzelmünk haszna.

Arról az oszlopról megláthatod szépen,

Hogyan megyünk végig mind az asszonynépen.”

 

21.

Nem szólt az öreg Kús ezekre se semmit,

Hiába köszörli ez a szörny a nyelvit.

Hagyta, hogy felkössék egy magas fűzfára,

S merengve nézett szét a környező tájra.

Aztán egy gondolat az eszébe ötlött,

Nem látta sehol sem azt az átok kölköt.

Hol lehet most Nimród, merre jár a lába?

Hol tekereg most is, hogy pusztul a hazája?

 

 

 

22.

Aztán álljt parancsolt háborgó szívének,

Könnyes szemeivel a holtakra nézett.

Legalább valaki élhet családjából,

S remélte, hogy Nimród távol jár a háztól.

Egy mosoly jelent meg a szája sarkában,

Most először bízott elvadult fiában.

Lehet, hogy az Isten éppen így akarta,

Hogy legkisebb fia legyen „másik” fajta.

 

23.

Borza is meglátta arcán a mosolyát,

Oda is ugratta megszelídült lovát.

„Min nevetsz kurafi, nincs ok a mosolyra,

Most ér véget éppen a népednek sorsa.”

Erre az öreg Kús csak tovább somolygott,

S Borza szavaira semmit se mondott.

Feldühödött erre, és feléje vágott,

Aztán hirtelen egy fájdalmast kiáltott.

 

24.

Nem tudta azt senki, mi ennek az oka,

Melléből kiállott egy nyílvessző foka.

Majd egy újabb vessző vágta át a rétet,

S Borzának kis híján jelenté a véget.

Szerencséje az volt, leesett lováról,

Ezért a nyílvessző lecsúszott válláról.

Katonáit látta a nádas felé futni,

Mire odaértek, nem volt már ott senki.

 

 

 

Negyedik ének

1.

Az ifjú Nimródot ott hagytuk magára,

Mikor a kardfogút nyilazta halálra.

Ahogy lába előtt a fenevad kimúlt,

A fiú kezéből fegyvere is kihullt.

Egy nagyot lélegzett megkönnyebbültében,

S megnézte a vadat, ahogy volt fektében.

Még így holtában is borzasztó látvány volt,

Nimród két kezével a sörénybe markolt.

 

2.

Egy erős fogással emelni próbálta,

De a nagy tehertől megremegett lába.

Nem volt mást, mit tenni, elővette kését,

Fürge mozdulattal kivágta a szívét.

Aztán kimetszette mind a két agyarát,

És ezzel letudta a vadászok jogát.

Még egyszer ránézett a nagy fenevadra,

Aztán reálépett a hazai útra.

 

3.

Útközben mindvégig az esze azon járt,

Hogy engesztelje ki otthon a családját.

Mit mondjon majd nekik, mért maradt ő távol,

S mért nem búcsúzott el elhalt dédatyjától.

Bárhogy gondolkodott, dűlőre nem jutott,

Pedig már közel járt, közel a faluhoz.

Akkor látta ő meg a nagy füstoszlopot,

Mi a falu felől az égre kavargott.

 

 

4.

A szívébe rögtön jeges ujjak martak,

Lábai is mindjárt rohanni akartak.

Rohanni, szaladni, le a családjához,

Oda is kapott ő rögvest az íjához.

De aztán fékezte a nagy rohanását,

Arra gondolt inkább, kideríti okát.

Kideríti okát, annak a nagy füstnek,

Jobb lesz csak lassacskán, mert még rajtaütnek.

 

5.

Akkor a lépteit óvatosra fogta,

Mintha csak vadászna éjjeli bagolyra,

Vagy mintha cserkészne borjas ünőszarvast,

Vagy éj leple alatt éhes nádi farkast.

A nádas közt megbújt, s onnan leskelődött,

S azon, amit látott, nagyon meglepődött.

Égett minden termény, égtek ott a sátrak,

S látta, hogy hullnak el, kik harcolni bátrak.

 

6.

Látta ott meghalni minden egyes bátyját,

S sírva összeesni szegény édesanyját.

Hullottak az ifjak, s hullottak a vének,

Látta elpusztulni mind az egész népet.

A szeme sarkából könny kezdett csorogni

S szájában fogai kezdtek csikorogni.

Alighogy fékezte szíve indulatját,

Amikor meglátta az ősz édesapját.

 

 

 

7.

Kús a szeme előtt a vezérnek ugrott,

S azt is, hogy utána milyen sorsra jutott.

Kikötötték szegényt fel a nagy fűzfára,

Amelynek régóta korhadt volt az ága.

De ezt már nem bírta ő se elviselni,

Nézett a vezérre, ideje megölni,

Fel is ajzotta ő kecses vadászíját,

S meg is feszítette aztán annak ínját.

 

8.

Az első nyílvessző rögtön mindjárt talált,

Sajnos a második már tévesztett irányt.

Látta, hogy a vadak mind felé rohannak,

És hogy mindegyiknél kivont kardok vannak.

Jobbnak látta tehát nyúlcipőt felkötni,

Nagyon közel jártak, ideje sietni.

Felugrott a fiú, és irány a mocsár,

Ott már senki nem lesz, aki reátalál.

 

9.

Ahogy körbezárta a gyékény függönye,

Roskadt a zsombékra, s dőlni kezdett könnye.

Siratta családját, s ríkatta az apját,

De a legfőképpen szegény édesanyját.

Maga előtt látta szelíd tekintetét,

Érezte a bőrén simogató kezét,

Pedig Nimród ki azt sose érdemelte,

Isten lássa lelkét nagyon is szerette.

 

 

 

10.

Gonddal terhelte csak a ráncos homlokát,

Hogy ezt miért tette, ő sem tudta okát.

Próbált ő jó lenni, soha nem sikerült,

Minden turpisságra azonnal fény derült.

De akkor az anyja soha nem bántotta,

Csak a szemöldökét zordan felrántotta,

Nem telt bele egy perc, aztán már mosolygott,

S nevette a fiát, mint egy kis koboldot.

 

11.

Nimród a könnyeit gyorsan elmorzsolta,

Nincs idő sírásra, most másra van gondja.

Magára maradt ő most már a világban,

Egyedül, éhesen itt kint a mocsárban.

Olyan lett ő immár, mint a vad előtte,

Egyedül kóborgott, amíg le nem lőtte.

Mit tegyen ezután, merre vigye lába?

Nincsen már otthona, nincsen már hazája.

 

12.

Amint gondolkodott, elnyomta az álom,

S álmában szép várost látott messze tájon.

Voltak abban házak, szép, kupolás tornyok,

S hátuk mögött álltak, tarajos hegyormok.

Nagy folyók zúgtak el ott a város mellett,

És a kövér földje mindenfélét termett.

Magas házak között széles utcák álltak,

S azon kis saruban csinos lányok jártak.

 

 

 

13.

Már éppen utánuk akart ő eredni,

Amikor elkezdett eső cseperegni.

Fel is riadt rögtön, szertefoszlott álma

S mindjárt visszazuhant ő a valóságba.

De még mindig ott volt a város fejében,

Ahogy ott állt büszkén a hegyek tövében.

Akkor ott ő helyben el is határozta,

Most elindul, s elmegy abba a városba.

 

14.

Nem is várt ő tovább, indult napnyugatnak,

Hátha arrafelé jobb világok vannak.

Felvette az íját, s összehúzta szíját,

S megkezdte végtelen, hosszú, rögös útját.

Búját s ellenségét háta mögött hagyta.

De még majd visszatér bosszút állni rajta.

Elindult serényen, szaporázta léptét,

Ameddig az idő elérte az estét.

 

15.

Nem tudta maga sem, mióta van úton,

Csak az volt előtte, hogy innen elfusson.

Változott a táj, és változott a világ

Véget ért előtte már a mocsárvilág.

Szilárd lett a talaj, poros lett az út is,

De nem állt azért meg, továbblépdelt úgy is.

Megnyíltak előtte ismeretlen erdők,

Míg útját követték bodros bárányfelhők.

 

 

 

16.

Hatalmas hegyeken kellett általmásszon,

Nadrágján sok helyen kiszakadt a vászon.

Éles kövek között felhasadt a bőre,

Amíg fel nem mászott a magas tetőre.

Aztán már a táj is lassan ereszkedett,

Nagyon fájt a lába, ina is reszketett.

De azért csak leért, le a tágas völgybe,

Hogy az éjszakát majd, az ölében töltse.

 

17.

Ahogy a hegy mögül előbukkant a Nap,

Nimród már az útján bőszen továbbhaladt.

Rakta a lábait egymás után sorba,

Betévedt egyszerre egy sűrű bozótba.

Hegyes tövis között ruhája megszakadt

Ahogy a vékony bőr az ágak közé akadt.

Megérte ez így is, bárhogy is sajnálta,

Mert az ágak között piroslott sok málna.

 

18.

Nimród neki kezdett rögtön falatozni,

Abból, amit a táj tudott adakozni.

De miközben mohón a málnából evett,

Meghallott ő sírni egy árva gyereket.

Ahogy ő a hanghoz mind közelebb lépdelt,

A bokrok között egy apró kislány térdelt.

Keservesen folytak annak a könnyei,

Sehol nincsen társa, sehol a szülei.

 

 

 

19.

Pici volt a leány, úgy ötéves forma,

Hogy tévedt el ide még ily zsenge korba?

Ezen gondolkodott ezenközben Nimród,

Amikor megmozdult mögötte a bozót.

Előlépett onnan egy hatalmas medve,

Ki a málna után húsra volt éhezve.

A kislány sírása csalhatta őt ide,

Neki is ugrott az a lánynak izibe.

 

20.

A sírást a kislány rögtön abbahagyta,

Becsukta a szemét, s bebújt a bokorba.

Hiába menekült oda szegény pára,

Rázúdult a medve az ő bozótjára.

Nimród se vette ezt innentől tréfára,

Gyorsan vesszőt tűzött a vadásznyilára.

Mielőtt a medve a lányhoz ért volna,

Jó néhány vesszővel tele lett az szórva.

 

21.

Nagyot bődült akkor, lassult a mozgása,

Jócskán billegő lett a nyíltól járása.

De azért még egyszer a fiúra fordult,

Emelte a mancsát, s egy utolsót mordult,

Aztán csak elborult, rá a hamvas gyepre,

Lánygyermek-húst enni nem lesz többé kedve.

Lelke már messze járt, a Göncöl szekéren,

Csak a teste maradt a bozótos réten.

 

 

 

22.

Széjjelhúzta akkor Nimród a bozótot,

Bement odáig, hol a kislány kuporgott.

Akkor a kisgyermek rányitotta szemét,

S Nimród megragadta akkor apró kezét.

Felemelte gyorsan, nem volt annak súlya,

A lába olyan volt, mint nagyobbik ujja.

Elindult ő vele, fogta a kis kezet,

Észre sem vették, hogy rájuk esteledett.

 

23.

Abba is hagyták már ketten a sétálást,

Hideg éjszakához készítettek szállást.

Lefeküdt ott Nimród, s lefeküdt a gyermek,

A csillagos este iziben ott termett.

Nimród rögtön aludt, hosszú volt a napja,

A csillagsátor fönt rögvest betakarta.

De a kislány akkor még csak forgolódott,

Nem aludt az bizony, inkább csak mocorgott.

 

24.

Ahogy közeledett a pirosló hajnal,

Számolni lehetett a hajnali faggyal.

Odabújt a kislány a fiú ölébe,

Nem lehetett tudni, fázott-e vagy félt-e.

Nimród hagyta neki, közelebb bújt hozzá,

Mielőtt valaki tőle elorozná.

Ahogy felkelt a Nap, így találta őket,

A lent pihenőkre ő köszönt elsőnek.

 

 

 

Ötödik ének

1.

Nem messze a helytől, ahol Nimród feküdt,

A nemrég megtalált gyermeklánnyal együtt,

Egy nagy tágas völgyben épült egy szép város,

Füves legelőkkel s folyókkal határos,

Kőből rakták ki ott mind a házak falát,

A magas templomot és a főpalotát.

Százával dolgoztak arra az emberek,

Nem láttál sehol sem dologtalan kezet.

 

2.

Rakták a köveket egymás fölé sorba,

S szépen emelkedett a templomuk tornya.

De ahogy elérték a kellő magasságot,

Amilyet ember még soha nem is látott,

Megrázkódott a ház, s egyenkint a kövek,

Összedőlt a torony, s mindent betemetett.

Rázúdul az útra és a munkásokra,

Készülhetnek ők már a halotti torra.

 

3.

Nem először történt velük meg az eset,

Századszor rakták fel ők már a köveket,

Századszor, ezredszer, s mindig összedőlt az,

Maga alatt hagyva számtalan sok holtat.

Hiába volt kötve, hiába volt rakva,

Estére találták mindig leomolva.

Nem tudtak mit tenni, újra nekikezdtek,

De akik felrakták, mindig odavesztek.

 

 

4.

Nem segítette már őket a Teremtő,

Dicső torony helyett állt gyászos temető.

S lenn a temetőben feküdtek a holtak,

Kik az építkezés munkásai voltak.

Sírtak ott az anyák, s sírtak feleségek,

Még a nagy király is siratta a népet,

Érezte ő ott fenn, hogy billeg koronája,

Ha nem áll a torony, nem áll nem sokára.

 

5.

Hívatott magához számtalan sok papot,

Adták a kilincset egymásnak mágusok,

Varázsló és táltos mind csak egyre jutott,

Mutatni kell ott be emberáldozatot.

Csak az lehet arra alkalmatos ember,

Akit a király is szeret tiszta szívvel.

Aki a legjobban neki hiányozna,

Hogyha most hirtelen emiatt meghalna.

 

6.

Nemrég hunyt el az úr ifjú felesége,

Majd meghasadt akkor őérte a szíve,

Nem maradt utána csak egy apró leány,

Ezért szeretetben neki nem volt hiány.

Ahogy a jóslatot a király megtudta,

S hallotta lányának mi lészen a sorsa,

Gyászba fordult akkor dicső tekintete,

S legjobbik emberét magához intette.

 

 

 

7.

Magához intette, magához hívatta,

S neki azon nyomban parancsba is adta,

Hogy kicsiny leányát vigye innen messze,

És hogyha odaért, a torkát elmetssze.

S hogyha azzal végzett, jöjjön vissza hozzá

S örülne, ha fürtjét lányának elhozná.

Fürtös aranyhaját, egy göndör kis tincsét,

Őrizné örökké, mint legnagyobb kincsét.

 

8.

Így is tett a férfi, vagyis csak kis híján,

Mert meghatotta szívét az a tündér leány.

Hiába emelte magasba a tőrét,

Sérteni sem tudta meg a gyermek bőrét.

Leomlott ő térdre, leomlott zokogva,

S a leányt eldugta a sűrű bozótba.

Mielőtt elmenne, gyorsan visszafordul,

S egy tincset lehasít, le a hosszú copfbúl.

 

9.

Azt vitte vissza ő a leány apjának,

A gyermekét szánó, gyászoló királynak.

Siratta a nép is azt a kicsi leányt,

De annál is jobban a magányos királyt.

Mert hiába történt annyi szörnyű dolog,

A nép akkor boldog, ha az úr nem dohog.

Szerették urukat, sőt, most már sajnálták,

Hogy érettük adta egyetlen leányát.

 

 

 

10.

Másnap kora reggel nekiláttak minden,

Hogy a ház épüljön, akadálya nincsen.

Haladt is a torony szinte kőről kőre,

S nyújtózott estére fel a magas égre.

Hiába volt minden, mégis csak leomlott,

Elpusztítva mindent, s összetörve csontot.

De nem csak a csont tört darabokra össze,

Hanem a királynak s a népének szíve.

 

11.

Hiába ölette ő meg a leányát,

Mégsem építhette magasra a tornyát.

Ujjára csavarta a leány fürtjeit,

S maga elé hívta mindenik híveit.

Kiállt a nép elé, s bekezdett a szóba,

Hogy a saját vérét keverjék a porba,

Amelyik tartja majd össze a sok téglát,

Így majd megépítsék az Istennek házát.

 

12.

S őröljék majd porrá minden egyes porcát,

S azzal erősítsék a toronynak ormát.

Vágják ki a szívét s minden belsőségét,

S azzal főzzék majd meg a munkások étkét.

Hogyha ezt megtették, nem lesz többé gondjuk,

Az égbe fog nyúlni csodálatos tornyuk.

S hogyha az megépült, legyen nagy ünnepség,

S szenteljék őneki s lányának az estét.

 

 

 

13.

Lett nagy sírás, rívás szerte az országban,

Soha nem csalódtak ekkorát királyban.

El akarja hagyni magára a népet,

Csak hogy megépítsen egy teremtett képet,

Csak hogy felhúzhassa istentelen tornyát,

A népének immár elveszejti sorsát.

Hogy miért döntött így, valahol értették,

Elvesztette lányát, s el a feleségét.

 

14.

Estére tűzték ki a gyilkos szertartást,

De előbb még kellett új királyválasztás.

Aki majd követi a trónon vezérük,

S aki irányítja tovább majd az éltük.

Egymás után jöttek porondra az ifjak,

Kik a koronáért egymással megvívnak.

Az lesz majd a király, ki a legerősebb,

Ki bátran vezetheti sorsára a népet.

 

15.

A lemondott király ült a torony romján,

Onnan nézett végig az ifjaknak sorján.

Volt közöttük vadász és építő munkás,

Nem vérhez volt kötve még az uralkodás.

Az lehet a király, aki rátermettebb,

S az sem járhat rosszul, ki a harcban vesztett.

Aki ügyes, bátor, annak volt a része,

Hamar emelkedett fel a tisztessége.

 

 

 

16.

Arra is ügyeltek mind a küzdő felek,

Ha lehet, ne legyen veszélyes baleset.

No de azért persze néha előfordult,

A bajvívás közben egy boka kifordult.

Az íjászat alatt megroppant egy ujjcsont,

Megtörténhet azzal, ki egy lövést elront.

A döntő versenyszám volt ott a birkózás,

Főleg, ha a harcos több volt, mint egy mázsás.

 

17.

De most az indulók készültek más harcra,

Éles karddal mentek mind a viadalra,

Biztatta is erre őket a varázsló,

A sok szem volt ettől tüzesen parázsló.

Azt mondta a mágus még a vívás előtt,

Ne legyen kegyelem, mutassanak erőt.

Vér a vérrel küzdjön most ebben a harcban,

Visszalépett akkor néhány azon nyomban.

 

18.

Nemrég jött közéjük el ez a bűbájos,

De ő volt mindük közt a legnagyobb táltos.

Senki nem tudta azt, honnan került ide,

Csak annyit tudtak, hogy sötét annak szive.

Mondta a királynak, áldozza a lányát,

S ha nem elég élte, adja a sajátját.

Miért hallgatott rá akkor a bölcs férfi?

Szerető népe közt, azt senki se érti.

 

 

 

19.

Négyen maradtak ott, mind, aki megvívna,

Három vadászlegény meg a mágus fia.

Gonosz volt az apa, s gonosz volt a kölke,

Már számtalan társát vívásban megölte.

A három legény se számíthat más végre,

Őket a bestia hányja majd kardélre.

Nem tudott ez ellen senki se mit tenni.

Mert most sajnos kellett új királyt keresni.

 

20.

Bár a régi király búslakodott ezen,

Nem tud változtatni ezen a helyzeten.

Elkezdődött a harc, egymásnak ugrottak,

Élesre vert karddal egymás ellen vívtak.

De ez a véres harc eldőlt hamar nagyon,

Csak a mágus fia maradt a színpadon.

Három ellenfelét levágta egy szuszra,

Az igazak álmát az mind már alussza.

 

21.

Előlép a király, s előlép a táltos,

S búsan néz reájuk ott az egész város.

Mert ráébredtek ott, megtudhatták akkor,

Véget ért valami, oda az aranykor.

Mert halálra készül a régi bölcs uruk,

És a béke helyett jönnek majd háborúk.

Soha többé nem lesz nyugalom közöttük,

Sötét felleg kering mostantól felettük.

 

 

 

22.

Estére a háznép egy nagy máglyát rakott,

A királyuk teste azon lángra kapott,

Vezérüknek szívét előtte kivágták,

S azt a vacsorával együtt feltálalták.

Miután jóllaktak, s a tűz is leégett,

Újra összehívták a zavarodott népet,

Az új királyt akkor gyorsan beiktatták,

S azután a sorsuk a kezébe adták.

 

23.

A nép nem tudhatta, hogy mit cselekedett,

Hogy ki felé nyújtott békéltető kezet.

Kit emelt a trónra, ki lett a királya,

Hogy őket ezután milyen sors is várja.

Mert a gonosz táltos és még szörnyűbb fattya,

Mióta idejött, csak a trónt akarta,

Meg is tettek mindent ők ketten mindezért,

Hogy eltávolítsák útjukból a vezért.

 

24.

Amíg más épített, ők ketten romboltak,

Bontották a falát a ledőlő toronynak.

Ők okozták mindig, hogy estére leomlott,

Hogy aztán a király trónjáról lemondott.

Odalett a király, odalett a lány is,

A hatalmat ahelyt általvették már is.

Szörnyű sötétség jött azután a népre,

S nem maradt már neki csak egy reménysége.

 

 

 

Hatodik ének

1.

A kislány és Nimród, mikor felébredtek,

A fiú zsákjából pár falatot ettek.

Jóllaktak mindketten, s hallgattak csak aztán,

Végül sírni kezdett megint csak a kislány.

Arrébb sétált Nimród, őt magára hagyta,

Hogy mi a nagy baja, egyszer csak elmondja.

Sok idő tellett el, míg az megnyugodott,

S gyermeki szavakkal a történetbe fogott.

 

2.

Elmondta Nimródnak, hogy került ő ide,

De közben csordogált azúrkék két szeme.

A fiú is döntött, magára nem hagyja,

Együtt megkeresik, bárhol is van apja.

Talán majd a király neki is segíthet,

S talán udvarában nyugalomban élhet.

Elvesztette házát, vesztette családját,

S maga mögött tudta azt a szörnyű Borzát.

 

3.

Talán ez a kislány azért került ide,

Hogy általa kerüljön a király elébe.

Bár az ifjú vadász azt még nem sejtette,

Hogy azt a nagy királyt utolérte veszte.

Hogy nem él már a lány hőn szeretett atyja,

Mert őt holtnak vélte, így magára hagyta.

Mint ahogyan Nimród, a lány is árva lett,

Csak ő maradt neki elhalt apja helyett.

 

4.

Egy darabig ült még Nimród a bozótban,

A lányt kérdezgette, hogy hazája hol van.

Nem tudta a leány, de nem is tudhatta,

Útközben a vadász a szemét befogta.

Nem is sejtette ő, hogy mostan hol lehet,

Mert nem láthatott mást, csak egy kérges kezet.

Az a kéz volt aztán, amely elengedte,

S mely a bozót közé utána rejtette.

 

5.

Aztán felállt Nimród, a lány is ezt tette,

Végül őt a fiú a nyakába vette.

Mert menni akart már, indulni nyugatnak,

Mivel reggel volt még, háttal állt a Napnak.

Nekivágott Nimród hosszú lépésekkel,

Hogy versenyre keljen a gyorsan jövő esttel.

Megnyugodott a lány a fiú nyakában,

S onnan nézegetett szerte a világban.

 

6.

Majd egy idő után, a lány unalmába,

Kérdezgetni kezdett, be nem állt a szája.

Kotyogott, csicsergett, mint egy kis madárka,

Aki ráülhetett egy zöldellő ágra.

A zöldellő ág is néha visszamordult,

Ameddig a leány gyomra meg nem kordult.

Éhes volt Nimród is, hiszen reggel óta,

Minden étek nélkül csak az utat rótta.

 

 

 

7.

Letette a leányt, étel után nézet,

Nem ehettek mindig málnát és vadmézet.

Elővette íját, s felajzotta gyorsan,

Hátha előkerül egy fácán vagy kappan.

Azt ő megsüthetné tűzdelve egy nyárson,

Azzal segíthetne magán és a lányon.

Hogy az éhségüket azzal csillapítsák,

És hogyha jóllaktak, útjukat folytassák.

 

8.

A leányt elhagyva felmászott egy fára,

Onnan nézett alá a környező tájra.

Lent a patak partján egy bokor megrezzent,

Amire a fiú a lány felé pisszent.

Maradjon most csendben, amíg ő vadászik,

S ne ijedjen majd meg, ha magasabbra mászik.

Elővett egy vesszőt, s célzott a bokorra,

De nem egy vadállat, más lépett a partra.

 

9.

Egy bozontos ősz fej kukkantott fel onnan,

Mintha csak sejtené, hogy Nimród is ott van.

Ráncos volt a bőre, hosszú a szakálla,

S mindenhol megszakadt kopott szőrruhája.

Úgy nézett az ott ki, mint egy öreg medve,

Akinek halászni támadt mostan kedve.

Elővett zsebéből egy rövidke pálcát

Ami nekikezdte víz fölötti táncát.

 

 

 

10.

Nimród csodálkozva nézett az öregre,

Aztán meg a vízre, s az ott támadt körre.

Gyűrű gyűrű hátán, s kipattant egy szikra,

S egy jókora pisztráng kiugrott a partra.

Ezt a varázslatot újra ismételte,

S az összegyűlt halat gyorsan összeszedte.

Ezek után végül egy aprócskát tapsolt,

S ráncos, vén kezével még a vízbe pancsolt.

 

11.

„Gyere most le fiam” - szólt fel a magasba,

Pedig a szemével nem nézett Nimródra.

Elámult a fiú, s lemászott a fáról,

S épp az öreg mellé ugrott le az ágról.

A vénség ránézett, és egyet mosolygott,

Miközben kezében egy pisztrángot tartott.

Aztán ő a halat egy nyársra feltűzte,

Megkente kis zsírral, s betette a tűzbe.

 

12.

Azt, hogy ama tüzet, az öreg hogy rakta,

Az ifjú Nimródot nyugodni nem hagyta.

„Éhes vagy-e fiam?” - kérdezte az öreg.

Aztán a kezével mutatta a helyet.

„Hívd ide a lányt is, akit hátrahagytál,

Innen nem messzire, annál a nagy fánál.”

Nem is szólt már Nimród, most már a szavakra,

Kiintette a lányt magához a partra.

 

 

 

13.

A kislány ijedten odabújt Nimródhoz,

Az öreg kínálta, de nem nyúlt a halhoz.

De aztán az éhség mégis csak legyőzte,

Az elérakott ételt lassacskán megette.

Amikor elfogyott a nyársról a pisztráng,

Hagyták még pihenni az öreggel a kislányt.

Mindketten felálltak, s kissé arrébb mentek,

Halkan sugdolózva beszélgetni kezdtek.

 

14.

Nimród elmesélte mindazt az öregnek,

Elejétől végig, mint a dolgok jöttek.

A vénség hallgatta csendesen és némán,

Csak a fejét rázta a felmerült témán.

Mikor a beszédük a kislányra tévedt,

Az öreg tekintete messzire eltévedt.

Mikor bevégezték, sokáig hallgatott,

Aztán a fiúval csendesen baktatott.

 

15.

Eltelt jó néhány perc, amire megszólalt,

S kifújt ő előtte egy jókora sóhajt.

Mintha olyan dolgot kellene, most mondjon,

Ami csak nehezít az összegyűlt gondon.

Aztán egyszerre csak mégis belevágott,

Amivel széttörte Nimródban az álmot.

Elmondta azt neki, a városban mi történt,

Hogy most új király van, s ő teszi a törvényt.

 

 

 

16.

A szegény lánygyermek apja hogyan hunyt el,

Hogy keverték vérét, s csontját a kövekkel.

A kislány ne hallja, úgy suttogott neki,

Tudta, hogy a leányt haza már nem viszi.

Nem viheti haza, mert ott lesz veszélyben,

Mert az ország úszik mostantól már vérben.

Nincsen ott már béke, nincsen is nyugalom,

Egyre emelkedik ott a sok sírhalom.

 

17.

Elmondta az öreg, hogy a neve Böjte,

S minden tudományát régről örökölte.

Mily nagy varázsló volt egykor az ő apja,

Az összes tudását holtában ráhagyta.

Tudott ő a vizek s az állatok nyelvén,

S istenek játszottak hangszerként a lelkén.

Tudott a hangjával támasztani vihart,

S hogy ez az őstudás a világból már kihalt.

 

18.

Végighallgatta ezt Nimród csodálkozva,

Az öreg hatalma, mindjárt lázba hozta.

Szeretne tanulni ő is tőle mindent,

Hogyan formázhatna ő idelent istent.

De Böjte csitítja, igyekszik nyugtatni,

Nem kell azt a kását olyan forrón enni.

De heves az ifjú, nincsen még türelme,

Vágyott a tudásra, mire nincs kész lelke.

 

 

19.

Maradtak így hárman együtt jó ideig,

A jövő tavaszig, s aztán még két évig.

Nimród az öregtől tudását elleste,

Itta minden szavát, reggel, délben, este.

Megtanult olvasni csillagok fényében,

A kard is jobban állt izmos két kezében.

Meghallotta ő már a természet hangját,

S ugyanúgy tisztelte a sast és a hangyát.

 

20.

Mindenikben látta az Isten erejét,

S nem emelte rájuk soha többé kezét.

Csak akkor nyúlt íjhoz, hogyha megéhezett,

S az elejtett vadnak adott tiszteletet.

Sok bölcsesség áradt Böjtének szavából,

De még többet tanult a susogó fáktól.

Mind arra oktatták őt a szorgos méhek,

Hogy a legszebb dolog egyedül az élet.

 

21.

Pisztrángokkal úszott, s a vidrákkal fürdött,

Foltos párducokkal szarvasokat űzött.

Semmi az erdőben nem volt nála fürgébb,

Egy gyors mozdulattal kapta el az ürgét.

De amit elfogott, rögtön elengedte,

A lehullt fiókát a fészkébe tette.

Nem volt már olyan vad, mint gyerekkorában,

Mert csak testvért látott minden fűben s fában.

 

 

 

22.

Közben a leány is szépen cseperedett,

Egyedül járta már odakünn a vizet.

Magányosan ment már a tóra fürödni,

Bár neki sok mindent nem volt még szégyellni.

Böjte lett az apja, Nimród meg a bátyja,

Őket vacsorával mindig hazavárta.

Mert kint jártak azok messze a vidéken,

Ugyanúgy tavaszon és ugyanúgy télen.

 

23.

Boldogan éltek ők, nem volt semmi gondjuk,

Mindig megvolt nekik ruhájuk és kosztjuk.

Mindezt adta nekik a környező világ,

Mint az édenkertben a két emberfiát.

Bár őket kiűzték a Paradicsomból,

De azért juthatott másnak is a jóból.

Elég volt tisztelni kinn a természetet,

S élhettél nyugodtan édeni életet.

 

24.

Megváltozott minden néhány év múlva,

Mert híre jött annak, hogy útra kelt Borza.

Nem elég már neki a föld egyik fele,

A túlra is átnyúl szénfekete keze.

Nem vette ezt Nimród cseppet se tréfára,

Búcsúzó szemekkel nézett rá a lányra.

Elköszönt tőle is, Böjtétől is szépen,

És útjára indult messze túl a réten.

 

 

 

Hetedik ének

1.

Egy kis szikrányi fény csillant fenn a Holdban,

Ezzel is jelezve, a vén Noé ott van.

Neki talán úgy tűnt, nem telt el egy perc se,

Mióta Varsával felmentek az égbe.

Pedig már odalent tíz év is elszállott,

Az idő kereke más mértékkel jár ott.

Éppen egy évtized múlott el a földön,

Annyi tavasz jött el, hogy fénnyel megtöltsön.

 

2.

Tavaszra jött a nyár, aztán ősz és tél is,

Biz sok port elhordott odalent a szél is.

Míg a Holdról Noé a világot nézte,

Vén táltos Varsával csendben beszélgetve,

Addig alant Nimród bejárt minden véget,

Megismert útjában ezerféle népet.

Menet közben tanult számtalan sok dolgot,

És semmi sem ejtett becsületén foltot.

 

3.

Ahogy jött a tavasz, a táj is kizöldült,

A keleti égen egy nagy villám dördült.

Amint általvágott a fekete égen,

Egy daliás férfit látott meg a réten.

Úgy állt ott az ifjú szoborszerű arccal,

Mint aki dacolhat mindenféle harccal.

Dacolt is eleget számtalan veszéllyel,

Szórták rá pediglen adakozó kézzel.

 

 

 

4.

Nimród volt a férfi, bár ezt sejthették már,

Nemrég lett idősebb a húsz éves kornál.

Válla szélesebb lett, termete is nyúlott,

Mint akit a vén Nap magához felhúzott.

Öt év is eltellett bizony már azóta,

Hogy a lányt Böjtével egykoron elhagyta.

Változott a világ, s megváltozott ő is,

Úgy állt ott a szélben, mint egy karcsú kőris.

 

5.

Egyedül volt most is, bár ő ezt nem bánta,

Bátran tekintett le a széles világra.

Mellé le az égről még egy villám csapott,

Aztán Nimród láttán dörrent is egy nagyot.

De ezzel az ifjú cseppet se törődött,

Rezzenetlen arccal tovább ott időzött.

Lángra kapott akkor egy korhadt vén tölgyfa,

Az ifjú szemének furcsa tüzet adva.

 

6.

Vad volt Nimród szeme, szinte lángban égett,

Az égő fa alatt, ahogy széjjelnézett.

Még sokáig tombolt benne is a vihar,

Olyan nagy erővel, hogy mindent felkavar.

Annyira fájt szíve, könnye is kicsordult,

Egész teste, lelke szinte belesajdult.

Oly erős fájdalom vett ott erőt rajta,

Hogy kezével szemét kis híján kimarta.

 

 

7.

Mi gondja volt neki? Se szeri, se száma.

Annyi terhet hordott, alig bírta lába.

Nemcsak saját baja terhelte már szívét,

Magára vette az mind az egész népét.

Hosszú évek alatt, amerre megfordult,

Az emberek kínján lelke majd kicsordult.

Mindenütt bú és baj és örök szenvedés,

Ez volt utazásán a végső számvetés.

 

8.

Pedig az emberek sehol sem henyéltek,

Mégis kínok között fogcsikorgva éltek.

Másé volt a haszon, másé volt a termés,

Legyen aprójószág, marha az vagy sertés.

Mikor ők azokat rendben felnevelték,

Jöttek a pribéket, s csak úgy elterelték,

És aki ez ellen szavát felemelte,

Lelkét biz ott helyben gyorsan kilehelte.

 

9.

Szegénység, gond, halál, ez volt az ő sorsuk,

Éhezés és korbács volt ebben a társuk.

Egyik felől Borza sanyargatta őket,

Ki nem hagyott élve csak termékeny nőket,

Másik felől ott volt a vén mágus fattya,

Ki még gonoszabb volt, mint bűbájos atyja.

Kihordva a kamra, leseperve padlás,

Kétfelől folyt tehát ez a fajta rablás.

 

 

 

10.

Láthatta ezt Nimród, ahová csak betért,

Tengertől tengerig szenvedtek a létért.

Nem maradt már senki, aki ellenállna,

Szörnyű idők jöttek erre a világra.

Lányukat rejtették disznók közt a porba,

Szegény édesanyák, amikor jött Borza.

Mágus és a fia vitte az ifjakat,

Belőlük faragva önmagának hadat.

 

11.

Könny és sirám hallott már minden vidéken,

Sötét felhők hada tornyosult az égen.

Mint ahogy kiderült a mágus és Borza,

Mind a ketten voltak egy apának fia.

Jó testvérek módján, ahogy illem tartja,

Övék volt a világ, s megosztoztak rajta.

Gonosz a gonoszat amúgy sose bántja,

Holló a hollónak szemét ki nem vájja.

 

12.

Nimród Böjtééket amikor elhagyta,

Azt hitte, hogy rálel egy másik világra,

Ahonnan szerezhet talán segítséget,

Hogy megmentse magát és az egész népet.

De hamar ráébredt, ott segítség nincsen,

Mindenütt Borzáék osztoznak a kincsen,

Ők szedik a sarcot, akármerre tévedt,

S megtartják maguknak majd mind az egészet.

 

 

 

13.

Hiába hagyta el a leányt és Böjtét,

Hiába követte kecses sólyom röptét,

Évek hosszú során nem jutott előbbre,

Nincs, ki békét hozzon a szenvedő földre.

Akárhol kereste, akárhol kutatta,

Böjte s a lány nyomát sehol nem találta.

Ő elhagyta őket, szenvedett is lelke,

Mert módja lett volna, hogy őket megmentse.

 

14.

De ő ehelyt inkább világgá indult,

A gondolatra is a szíve megsajdult.

Hogy lehet az öreg, s mi lehet a lánnyal,

Férjhez ment-e vajon tisztes hozománnyal?

Egyáltalán élnek, vagy rab lett belőlük?

Szívesen kérdezné mindezt ő meg tőlük.

De hát nem volt módja, nem találta őket,

Egyedül nézhette a sötét felhőket.

 

15.

Meglett férfi lett már öles két vaskarral,

Bátran szembeszállna akármilyen bajjal.

Csak azt mondaná meg egyszer is valaki,

Hogyan fogjon hozzá, hogyan lásson neki.

Mert biz egyedül volt, mint legkisebb ujjam,

Hiába rátermett, hiába a hajlam.

Számolatlan hadak állnak vele szemben,

Nincsen is esélye ilyen küzdelemben.

 

 

 

16.

Amint Nimród ezen hosszan elmélkedett,

Valaki egyszer csak nyújtott segédkezet.

Valaki, akire Nimród nem számított,

Meglátta ragyogni odafent a Napot.

Az öreg Napisten látta fia kínját,

Felé repítette legszebbik sugarát.

A vihar menekült, a felhők futottak,

De messzire azok immár nem jutottak.

 

17.

Utolérte őket az öreg Nap fénye,

S széthajtotta őket, szét a messzeségbe.

Ahogy a fényesség Nimródra ragyogott,

Felnézett az égre, s gondolt is egy nagyot.

Nekivág egyedül, legyen bármi sorsa,

Nincsen más, ki küzdjön, ez lesz az ő harca.

Egy nagyot mosolygott erre a Nap ott fent

Azzal felszárítva odalent mindent.

 

18.

Felszárította az Nimródnak könnyét is,

S nekivág a fiú, nekiindul mégis.

Szembeszáll világgal, szembeszáll mindennel,

Ő most a határban az egyedüli ember.

Megragadta íját, s vállán tarisznyáját,

S megindult a hegyről, hogy elkezdje útját.

Várták az emberek, várták már a népek,

Mint ahogyan vártak minden segítséget.

 

 

 

19.

A vén Földanya is, mintha csak sejtené,

Könnyű füves rétet terítet ki elé.

Azzal is segítve legszebb fia útját,

Szívében megnyitva a felejtés kútját.

Megrázta most magát, teste újraéledt,

Virággal borítja, ahová az lépett.

És hogyha megpihent, tartott fölé ágat,

Hajlongó fűzfákkal adott neki árnyat.

 

20.

Régi két szerelmes most összemosolygott,

Tudták, hogy a fiuk értük is vív harcot.

Odalent a népek elfeledték őket,

Nem tisztelik ők már az ősi erőket.

Fent a teremtő Nap, s lent a világ anyja,

Mindenik erejét mostan által adta.

Átnyújtotta szépen Nimród két kezébe,

Bátorságot gyújtva az ifjú szívébe.

 

21.

A ráncos Földanya hirtelen megifjult,

Minden porcikája egyszerre kivirult,

Minden anya büszke ilyen fiú láttán,

Ős is mosolyogva hordozta a hátán.

Elsöpört útjából minden bút és gondot,

Lépteinek nyomán virágokat bontott.

Ha nagyon meleg volt, hűs szellőt eresztett,

Míg a Nap rásütött, ha látta, hogy reszket.

 

 

 

22.

Így követték ketten a gyermekük útját,

Ezzel irányítva Nimródnak a sorsát.

Hálás is volt ezért az ifjúnak lelke,

Szeretettel volt a szíve is megtelve.

Útközben gyakorolt, edzette a testét,

Aztán pihenéssel töltötte az estét.

Majd, mikor felébredt, újra nekiindult,

S akkor evett, mikor a gyomra megkordult.

 

23.

Ekképp haladt Nimród dicső sorsa felé,

Hatalmas erő szállt mindenhonnan belé.

A Nap sugarait felszívta magába

S a földből merített erőt a két lába.

Duzzadtak izmai, megfeszült a keble,

Egyre derűsebb lett mindettől a kedve.

Nem félt már semmitől, ment előre bátran,

Saját magát látta égre törő fákban.

 

24.

Ahogy útja során mind előre haladt,

Szeme messze távol valamin megakadt.

Megnézte magának ugyan mit is lát most,

Megpillant ott alant egy hatalmas várost.

Magas házak között széles utcák futnak,

Egyenesen neki egy sebes folyónak.

Egy magas dombtetőn a képet megtörve,

Ott éktelenkedett egy torony ledőlve.

 

 

 

Nyolcadik ének

1.

Bizony sok ideje már annak a napnak,

Amióta itt kint csak ők ketten vannak.

Nimród elment régen, elhagyta a táját,

Maga után hagyva itt az üres ágyat.

Se híre, se hamva az ifjú legénynek,

Miközben a leány igencsak megérett.

Meg is gyűlt Böjtének minden baja vele,

Folyton rája siklott vén, hályogos szeme.

 

2.

Mikor megtalálták, a nevét sem tudták,

S nem tudta mondani, hiába faggatták.

Így hát Böjte adott egy szép nevet neki,

Azóta az öreg Enéhnek nevezi.

Enéh lett a neve, így szólt rá az öreg,

Így nevezte mókus, s így hívta a bereg.

Még az őszi szél is kis Enéhnek hívta,

Úgy járt ő a fák közt, mint egy karcsú nimfa.

 

3.

Nő lett a leányból, karcsú, mint a nádszál,

Hajlott is dereka, ha pacsirta rászáll.

Szeme kék volt annak, mint fent az azúr ég,

Sehol a világban nem termett ily szépség.

Ha apró lábával lépett a zsombékra,

Meg se mozdult alant, nem is volt tán súlya.

Irigyelte neki kócsag is a nyakát,

Pirospozsgás arcát, vállának hajlatát.

 

 

 

4.

Mezei virággal a haját befonta,

Megsodort fűszállal szépen összefogta.

Mezítláb rohangált ő kint a mezőben,

Fedetlen keblekkel táncolt az esőben.

Nem is takargatta bájait a lányka,

Nyugodt volt a szíve, hisz senki se látta.

Csak az öreg Böjte szeme járt csak arra,

De az hályoggal volt régen betakarva.

 

5.

Néhány éve annak, hogy Böjte megvakult,

Hogy körötte a világ egyszer csak megfakult.

Nem látott az mást, csak néhány fényes foltot,

Akkor is ránézett, ha semmi sem volt ott.

Szánta is a leány az öreg barátját,

Ha az erdőn jártak, megfogta a karját.

Úgy vezette át őt végig az ösvényen,

Míg az ujjaival kutat sok levélen.

 

6.

Sokszor jártak együtt gyűjteni bogyókat,

Főztek ők belőlük mindenféle jókat.

Ismerte az öreg a füvek hatalmát,

Meg is tanította minderre a lánykát.

Ahogy telt az idő, s Böjte egyre vénült,

S összeaszott teste hosszú útra készült,

A leányka érte mind jobban aggódott,

De leginkább mégis a magánytól tartott.

 

 

7.

Aggódott Böjte is, aggódott a lányért,

Nem tudott mit tenni annak a sorsáért.

Ha ő elmegy innen, vajon ki vigyáz rá,

Szörnyű nagy félelem lett a lelkén úrrá.

Egy ilyen szép leányt nem lehet így hagyni,

Eljött már az idő, muszáj férjhez adni.

De nem volt itt kihez, férfi nem jár erre,

Főleg ki érdemes ily hatalmas kincsre.

 

8.

Mert kincs volt a leány, az öreg ezt tudta,

Így nem bízhatta rá mindenféle úrra.

Ha Nimród itt lenne, más volna a helyzet,

Összeboronálna ő ezt a két lelket.

De nem volt ő már itt, s nem is tudnak róla,

Amióta indult el a hosszú útra.

Mért is indult neki, mért is ment el innen?

Mert most más támaszuk rajta kívül nincsen.

 

9.

Várták őt mindketten évek óta vissza,

Szemük kint a határt vágyakozva issza.

Hátha megpillantják valahol alakját,

Amint megfeszíti lövésre az íját.

De a fiú helyett csak az évek jöttek,

Köröttük a fák is öregebbek lettek.

Tellett s múlt az idő, s el is szállt a remény,

Hogy megtér hozzájuk a csavargó legény.

 

 

 

10.

Aztán egyszer reggel, arra jutott Böjte,

Elviszi a leányt innen messze földre.

Ahol párt találhat, hogy ha ő már elment,

Akitől megkaphat, s meg is kap majd mindent.

Nem volt könnyű döntés, sokáig fontolta,

Hogy ők induljanak ilyen hosszú útra.

Egy siheder leány és egy vakult öreg,

Nem írt még ilyenről egyetlen egy szöveg.

 

11.

Aztán egy hajnalon mégis nekivágtak,

Csak ők így kettesben, neki a világnak.

Nem látott a lány mást gyermekkora óta,

Mint a kerek erdő és a széles róna.

Nem volt társa neki csak dalos pacsirták,

Velük játszott mindig, ha az erdőn kint járt.

Apró vidrák voltak tanító pajtási,

S mókusokkal tanult magas fára mászni.

 

12.

Mióta elveszett előle az apja,

Kint az erdőn telt el minden egyes napja.

Vigyáztak rá a fák, s vigyázott a táj is,

De itt hagyják mindezt, hátrahagyják máris.

Mi lesz majd Enéhvel kint az emberek közt,

Nem adott kezébe neki semmi eszközt.

Nem tudja, hogy bánjon saját fajtájával,

Vele se boldogult, fogadott apjával.

 

 

 

13.

Nem rontotta őt meg az a kinti világ,

Olyan volt ő, mint egy vadon termő virág.

Szépsége páratlan, az illata édes,

Olyan, mint amire minden férfi éhes.

De hogyha éhesek, bizony fel is falják,

Béklyóval kötik meg táncra termett lábát.

Magukhoz láncolják, megtörik a lelkét,

Vadsággal fertőzik romlatlan kis szívét.

 

14.

Mit tegyen hát Böjte, itt nem maradhatnak,

Nem lehet társa csak erdei vadaknak.

Előbb-utóbb kitör rajta a természet,

S megbomlik idekint, ha nem talál férjet.

Jól tudta az öreg, milyen is az asszony,

Nem hagyhatta neki, hogy itt összeasszon.

Gyermeket kell szülni, ez a nőknek sorsa,

Különben nem lesz más, csak kiégett torsa.

 

15.

Egy nő gyermek nélkül kiszárad oly hamar,

Amint a szikes föld, mit nem ér zivatar.

Összesorvad rögtön, a szíve is kiég,

Mint fészekből kihullt holt fiókaveréb.

Amíg világ világ, ez volt itt a törvény,

Aki nem tartja be, lehúzza az örvény.

Azt a nőt, ki soha nem lehetett anya,

Hamar betemeti a természet hava.

 

 

 

16.

Ezen elmélkedett a ráncos, vén Böjte,

Ami közben Enéh táncolt körbe-körbe.

Széttárt karjaival forgott dudorászva,

Mintha ő valóban készülődne nászra.

Az erdő fái közt sokan jelentkeztek,

Hogy ők majd Enéhnek mind férjei lesznek.

De hát hiába is jelentkeztek sorra,

Az öreg Böjtének így is lógott orra.

 

17.

Nem adhatja nőül mégse egy nyírfához,

Vagy egy gyorsan nyíló tavaszi virághoz.

Férfi kell a nőnek, aki átkarolja,

S lágyan megcsókolja, ha annak van sorja.

Szívnek a szerelem az igazi étek,

Másképp házasodni istentelen vétek.

Szerelemben égve megszépül a leány,

Aztán boldogságban soha nem lesz hiány.

 

18.

Mondta is Enéhnek Böjte egyik reggel,

Ideje búcsúzni innen hálás szívvel.

Mert elmennek messze erről a vidékről,

Köszönjön el szépen az erdei néptől.

Pakoljon fel mindent, amit hoz magával,

Mert nekiindulnak hajnalhasadtával.

Kösse kis szoknyáját a dereka köré,

Mert most visszamennek az emberek közé.

 

 

 

19.

A leány megijedt, reszketős lett lába,

Nem akart ő menni vissza a világba.

Ez volt az otthona, itt akart maradni,

Az öreg szavától el akart szaladni.

Mit csináljon most már, mi legyen már vele?

A nagy rémülettől megremegett keze.

Más lesz az élete, megváltozik mától,

Ha tehette volna, kifut a világból.

 

20.

Bárhogy tiltakozott, elindultak reggel,

Ballagott a lány is véresre sírt szemmel.

Elhagyta otthonát, hagyta a vidéket,

Tudta, hogy ide már vissza sose térhet.

Az út menti fákat tőlük elbúcsúzva,

Apró tenyerével végigsimította.

Erdő pázsitjára szeméből eresztett,

Igazgyöngyként fénylő, nagy, kövér könnycseppet.

 

21.

Ritkultak már a fák, s kiértek egy útra,

Melynek földjét sok láb simára taposta.

Elhúzta a leányt onnan a vén Böjte,

S tapasztotta fülét négykézláb a földre.

Azt hallgatta ő meg, jönnek-e lovasok,

Állig fegyverkezve kétlábú ordasok.

Szerencsére nem jött arrafelé senki,

Így az úton tudtak ketten továbbmenni.

 

 

 

22.

Néhány napig együtt az úton haladtak,

Mellettük a fák is gyorsan elszaladtak.

Negyednapra Böjte leült az útszélre,

S hályogos szemével felnézett az égre.

Tudta, hogy ő innen fel nem áll már többé,

Itt fog ő meghalni, s itt marad örökké.

Enéh kérdezgette, hogy mi a baj vele,

De a jó öregnek kifehérült szeme.

 

23.

A lány sírni kezdett, nem tudta, mit tegyen,

Hogyan segíthetne a szegény öregen.

Böjtének addigra megnyugodott arca,

S vak szemmel mosolygott fel a tüzes Napra.

Eljött az ideje, végre hazatérhet,

Utolérte őt is immáron a végzet.

Nem bánt ő meg semmit, csak a lányt sajnálta,

Itt hagyja az úton egyedül magára.

 

24.

Még egyszer megfogta nevelt lánya kezét,

Aztán csak lehunyta örökre a szemét.

A lány felzokogott, ráborult mellére,

Hogy katonák jönnek, nem is vette észre.

Még akkor is úgy volt fekve a halotton,

Mikor melléértek azok a lovakon.

Két oldalról fogták s emelték fel Enéht,

Hátul megkötötték ficánkoló kezét.

 

 

 

Kilencedik ének

1.

Eljött már az este, s a város elszunnyadt,

Véget ért a nappal, majd kezdhetnek ujjat.

Mindenki bezárta gondosan ajtaját,

Azzal biztosítva éjjeli nyugalmát.

De csak látszólagos volt ez a nyugalom,

Mert ekkor kezdődött sátáni vigalom.

Életre ilyenkor sötét árnyak keltek,

Raboltak jószágot, s feldúlták a kertet.

 

2.

Akikkel ez történt, azok jártak jobban,

Sok embert találták reggelre már holtan,

S elragadták tőle feleségét s fiát,

És hogyha volt neki, kamaszodó lányát.

Csecsemő gyereket a falra felcsapták,

Az idős szüleit mind kardélre hányták.

Démoni vad erők uralkodtak ottan,

Az utcákat járták vérrel jóllakottan.

 

3.

Évek óta tartott már ez a szörnyűség,

Nem segített törvény, nem segített őrség.

Mióta a király elégett a máglyán,

Azóta tobzódott itt a szörnyű sátán.

Az új királyhoz ők hiába is mentek,

Az udvarnál rajtuk nagyokat nevettek.

Ráébredtek aztán ott az egész népek,

A király emberi az éjjeli rémek.

 

 

 

4.

Astor, a vén mágus, atyja a királynak,

Az igazi ura ennek az országnak.

Ő emelte trónra félkegyelmű fiát,

S tette rá a népre az örök rabigát.

Fiáról, Záhárról csakhamar kiderült,

Hogy a születésnél nem nagyon sikerült.

Erős volt és izmos, mint egy hegyi bivaly,

De az esze elment, annak bajaival.

 

5.

Fény derül arra is, Astor milyen pára,

S fia hogyan tett szert rég a koronára.

Miként csapta be ő az előző királyt,

S hogy támasztott köztük egykor véres viszályt.

Megbánták már minden, hogy ők neki hittek,

S hogy a döntésükkel mindent bajra vittek,

Akartak csinálni mindjárt mindent vissza,

S bizonyítani rá tettét a komiszra.

 

6.

Azonban a mágus az eszükön túljárt,

Fia udvarához hívta öccsét mindjárt.

Amint megérkezett a testvére, Borza,

Rögtön jutott a nép iszonyatos sorsra.

Nem volt már esélyük a két fivér ellen,

Olyanok voltak ők, mint két gonosz szellem.

Az egyikük értett fekete bűbájhoz,

A másikuk pedig szörnyű pusztításhoz.

 

 

7.

A két testvér most is azon tanakodtak,

Hogy hatalmat eztán hogyan gyakorolnak.

Rájöttek ők hamar a nagy bölcsességre,

Pusztán csak erővel nem jutnak jó végre,

Nemcsak kard és korbács, más is kell a népnek,

Kell még másvalami, amitől ők félnek.

Astor volt az, aki rájött a válaszra,

Legyen neki akkor isteni hatalma.

 

8.

Mágiához értett, nem volt mást mit tenni,

Már csak a népekkel el kellett hitetni,

Mindaz, amit látnak való az Istentől.

Majd csak megrettennek az emberek ettől.

Nem fognak lázongni ezután ellenük,

Meg lesz kötve lelkük, s meg lesz kötve kezük.

Ahogy megbeszélték, úgy is cselekedtek,

Egyszerű királyból istenekké lettek.

 

9.

Mint az ítélettől, félt is a nép tőlük,

Borzasztó rettegés lett úrrá közöttük.

Alul volt a király és a szörnyű Borza,

De fent a hatalmat Astor gyakorolta.

Nagyobb ünnepeken embert is áldoztak,

Akiket vidékről a városba hoztak.

A kellő létszámról Borza gondoskodott,

De egy idő után a nép ott megfogyott.

 

 

 

10.

Mást eszeltek ki ők ezek után újra,

Sötét démonokat hoztak a városra.

Ezek a démonok katonáik voltak,

Kik az áldozatról mindig gondoskodtak.

Emeltek egy oltárt a város főterén,

Száz fej is legurult annak a lépcsején.

Odafönt a mágus a szívet kivágta,

Aztán a testeket dobták a máglyára.

 

11.

A levágott főket tűzték ki karókra,

Azokat kirakták végig a főútra.

Félelem lett úrrá az egész országon,

Nemcsak az országon, az egész világon.

Egy újabb nagy ünnep következett sorra,

Mert azt ünnepelték, hogy kerültek trónra.

Soha annyi foglyot nem gyűjtöttek össze,

Mint ahogy most erre a fényes ünnepre.

 

12.

A mágus azt mondta, szűzlányt áldozzanak,

Annak a vérével dicsőbb lesz majd a nap.

De nem akármilyet, mind közt a legszebbet,

A szűzlányok között a legtüzesebbet.

Ha ezt majd meglátják ott lent az emberek,

Nem emelnek többé soha rájuk kezet.

Aki ily szépséget feláldozni képes,

Annak a hatalma soha nem lesz véges.

 

 

 

13.

Már csak egy volt a baj, lányt honnan vegyenek,

Feláldozták ők már mind az összes szüzet,

Mert azok a lányok, kik beléptek a korba,

Annak szüzessége másképp lett megoldva.

Tudja minden anya, hogyan védje lányát,

Hogyan kerüljön el áldozati máglyát.

Férjhez adták mindet, amint nyílt rá módjuk,

És ha nem sikerült, másképp volt rá gondjuk.

 

14.

Hiány volt a szűzből városban, vidéken,

Nem volt olyan leány, aki máglyán égjen.

Hiába is törték a népre a házat,

Csak asszonyt találtak, nem is egyet, százat.

Dühöngött a mágus, és őrjöngött Borza,

Panaszos beszédnek nem volt vége, hossza.

Közelgett a nagy nap, s mindég nem volt leány,

És hogyan szereznek, az is maradt talány.

 

15.

Teltek, múltak napok, véget ért a hónap,

Semmi haszna nem volt itt a parancsszónak,

Honnan hozzanak ők, hogyha egyszer nincsen,

Nem ül már a leány a régi nagy kincsen.

Kiküldött lovasok jártak szeget, véget,

Sok eldugott falu általuk felégett.

Mégsem volt megoldás, lányra nem találtak,

Pedig végignéztek közülük vagy százat.

 

 

 

16.

Már éppen feladták mindnyájan a reményt,

Amikor egy reggel aztán csoda történt.

Egy csapat lovas jött a mély erdőségből,

Ahol alig jártak, a keleti végről.

Úgy gondolták addig, nem él abban senki,

Olyan zord vidéken nem is lehet élni.

Ott találtak rája a legszebb leányra,

Nem is született még ily szépség világra.

 

17.

Megüdvözült arccal terelték be Enéht,

Jó szorosan tartva megkötözött kezét,

Attól tartottak tán, eltűnik előlük,

Ha nem vigyáznak rá, elillan az tőlük.

Azt is gondolhatták, fognak puszta vázat,

Ilyen szépség nincsen, ez csupán káprázat.

De nem káprázat volt, valódi volt a lány,

Csodálatos termet, tökéletes arány.

 

18.

Úgy állt szegény Enéh az ordasok között,

Mint aki kőfalba vakon beütközött.

Nem is sírt a szeme, nem is volt bánata,

Minden szívfájdalmát Böjte mellett hagyta.

Egyedül volt ismét, mint rég a bozótban,

Elkeserült szívvel, árván s elhagyottan.

Nem érdekelte már, mit is tesznek vele,

Daccal és haraggal volt tele a szeme.

 

 

 

19.

Amikor a lányon Astor végignézett,

Látta maga előtt a megindult népet.

A szeme csak akkor kerekült el volna,

Ha tudja Enéhről, kinek is a lánya.

De hát ezt a mágus, még nem is sejtette,

Enéh származását mély homály rejtette.

Gyönyörű volt a lány, elég neki ez is,

Könnybe lábadt tőle a legvadabb szem is.

 

20.

„Ugyan kisleányom, tudod mi lesz veled?”

Kérdezte a mágus, míg a többi nevet.

De Enéh csak állt ott, hátrakötött kézzel,

Szembe tud ő nézni akármilyen vésszel.

„A templom oltárán feláldozunk téged,

Azzal csitítjuk el a lázadó népet.”

Így folytatta Astor, s ránézett a lányra,

Mint ahogy a tolvaj a letépett virágra.

 

21.

„De előbb kóstoljuk meg a húsa ízét!”

Ugrott oda Borza, forgatva a kését.

„Erre az estére nem maradhat árván,

Férfikarra vágyik az ilyen kis bárány.”

„Szó nem lehet róla! - ugrott közbe Astor.

„Szüzességét védjük, óvakodjál attól.

Nem nyúl hozzá senki, míg be nem telt sorsa,

Szűz véréből senki szomját itt ne oltsa.”

 

 

 

22.

Borza és Záhár is epekedve álltak,

Kis híján ugrottak mind neki a lánynak.

De akkor megszólalt Enéh tüzes szókkal:

„Ne húzz ujjat mágus, ne játssz te a sorssal.

Veszted hamarabb jön, mint ahogy azt várod,

Nagynak hiszed magad, de meg lesz a párod.”

Felkacagott ezen Astor és társai.

Nem hitték, hogy őket győzheti le bárki.

 

23.

Lekicsinylő szemmel néztek le a lányra,

Ugyan ki lehetne, ki velük kiállna.

„Bolond vagy te leány!” - mondták ők nevetve.

„Aki velünk dacol, hamar eljön veszte.”

Nem tágított Enéh, s felzengett a jóslat.

Ajkáról ekképpen hangzott el a szózat:

„Eljön majd egy férfi, egy sólyom vezeti,

Útjában a vándort két párduc követi.

 

24.

Testőrei lesznek majd a fenevadak,

Legyőzhet szavával mindenféle hadat.

Aki kiáll vele, ellene nem győzhet,

Felszabadítja majd az elnyomott népet.

A szeme a villám, a hangja a dörgés,

Ereje hatalmas, ez nem lehet kérdés.”

Néztek rá még mindig, félvállról, nevetve,

De már a szívükbe félsz volt elültetve.

 

 

 

Tizedik ének

1.

Felkelt a Nap reggel, ébredt az ünnepre,

Szemével a leányt s Nimródot kereste.

A lány megkötözve ült a börtönében,

Fájdalom könnye ült égszínkék szemében.

Felvirradt a napja az ő halálának

Kellene történni talán egy csodának.

De ebben Enéh már nem is reménykedett.

Minden vágy és öröm belőle kiveszett.

 

 

2.

Odakint a téren összegyűlt már a nép,

Emelte a papra mindenki a szemét.

Egy hatalmas tőr volt annak a kezében,

Sátáni tűz égett gonosz két szemében.

Egymás után hozták az áldozatokat,

S sorra lefejezték odafönt azokat.

Előtte a mágus kivágta a szemük,

Csak aztán gurult le a lépcsőn a fejük.

 

3.

Hosszú lépcsősoron gördült le a sok fej,

Piros vérben úszott már az egész kegyhely.

Már vagy harminc halott feküdt a templomnál,

A zúgolódás is nagyobb volt a vártnál.

A pap mellett ott állt Záhár is és Borza,

Mindkettő a kardját erősen markolta.

Eljött az ideje a fő mutatványnak,

Most kell meghalnia annak a szűzlánynak.

 

 

 

4.

A tömlöcből hozták az oltárhoz Enéht,

Két markos katona tartotta a kezét.

A nép nagyot hördült a szépségnek láttán,

Nem akarták látni fej nélkül a máglyán.

Nem tehettek semmit, sok volt a katona,

Előttük állt a sok fegyveres sorfala.

Így hát csendben nézték életüket féltőn,

Ahogy a lányt ketten felviszik a lépcsőn.

 

5.

Miután felértek, asztalra fektették,

Erősen kikötve lábait és kezét.

A mellén a mágus eltépte az inget,

Feltárva előttük a két rengő keblet.

Mint két kis kupola ringott szemük előtt,

Fel és letáncoltak, nem tartva pihenőt.

Ahogy a leányka riadtan pihegett,

Hófehér mellkasa süllyedt, s emelkedett.

 

6.

És akkor a mágus emelte a kését,

Hogy kivágja Enéh kalapáló szívét,

Hangosan csikordult szájában a foga,

Ilyen szörnyűséget nem csinált még soha.

Azért nem furdalta a lelkiismeret,

Ez a fajta érzés belőle kiveszett.

Már éppen lesújtott volna ő a lányra,

Amikor sor került arra a csodára.

 

 

7.

A Nap szörnyülködve a történtek felett,

Elrejtette arcát húga, a Hold megett.

Elfeketült az ég, minden elsötétült,

A nép s a mágus is egyszerre megrémült.

Dühében a Föld is jól megrázta magát,

Megmutatva ő a lányát féltő anyát.

Nem tartott ez tovább néhány pillanatnál,

De mégse maradtak többen egy tucatnál.

 

 

8.

Elmenekült a nép, a katonák is féltek,

Remegő térdekkel mind olajra léptek.

Megnyugodott a Föld, a Nap is előbújt,

De addigra a tér méhkasként felbolydult.

Ahogy a fény újra visszatért a térre,

Egy erős kéz markolt a mágus kezére.

Nem tudták, hogy került oda az az ember,

De ott állt előttük szikrázó szemekkel.

 

9.

Magas volt és izmos hosszú, szőke hajjal,

Olyan volt a férfi, mint egy dühös angyal.

Egy gyors mozdulattal a leányt felkapta,

Majd egy nagy ugrással az oltárt elhagyta.

Borza és társai mire észbe kaptak,

A férfi és a lány már messzire jártak.

Azoknak a nyomát már bottal üthették,

Pedig jó sokáig kutatták, keresték.

 

 

 

10.

A titokzatos férfi karjában a lánnyal

Olyan gyorsan futott, ahogy sólyom szárnyal.

A leány talán még nem is tért magához,

Amikor elértek egy villámcsapott fához.

Megállt ott a férfi, és Enéht letette

Le a lábaihoz, a bársonyos gyepre.

Egy nagyot fújtatott, majd maga is leült,

A hamvas pázsiton fáradtan elterült.

 

11.

Aláhúzott lábbal vacogott a lányka,

Pedig nem volt hideg, a félelem rázta.

Apró kezeivel takargatta keblét,

Két szélét markolva összehúzta ingét.

Hiába volt minden előbuggyant melle,

Mintha nem akarna maradni elrejtve.

Reszketőn pislogott ő a megmentőre,

Majd elkapta szemét távoli mezőkre.

 

12.

„Hogy hívnak te leány?” - kérdezte a férfi.

„Enéh az én nevem.” - De rá se mert nézni.

„Az én nevem Nimród.” - Jött erre a válasz.

Ezek után aztán szem nem maradt száraz.

Mert Enéh felugrott, s a férfire borult,

A szeme kitágult, szíve összeszorult.

„Mégis visszajöttél!” - Zokogta a lányka,

Így és ilyenformán ismertek egymásra.

 

 

 

13.

Rájuk szállt az este, amíg beszélgettek,

A lány sírt egy picit, de inkább nevettek.

Nimród meghallgatta a lány beszédét,

Mosolyogva nézte pajkos fecsegését.

Enéh pedig mondta, mondta, és csak mondta,

Örvendett a lelke, van, ki meghallgatja.

Aztán ahogy a vén Böjte került szóba,

Enéh sírni kezdett, s nem nézett Nimródra.

 

14.

Betemette arcát a két tenyerébe,

És úgy beszélt tovább, bele a kezébe.

Csendesen rázkódva sorolta a dolgot,

Amíg megnyugodott, sokáig eltartott.

Megtudta így Nimród, velük mi is esett,

Amióta elment, s számukra elveszett.

De most újra itt van, s nem is fog elmenni,

Neki kell ezentúl Enéhre vigyázni.

 

15.

El is döntötte ő, innen messze mennek,

Nem teszi ki a lányt többé már veszélynek.

El is mondta ezt ő a lánynak akkor ott,

Hogy ő a sorsukról hogyan határozott.

De a szép Enéhben más gondolat támadt,

Ő biz nem akarta elhagyni e tájat.

Menni akart vissza, vissza a városba,

Mert őt felizgatta a népnek a sorsa.

 

 

 

16.

Nem tudta, hogy miért, mi az oka ennek,

De azt megsejtette, rossz lesz, ha elmennek.

A nép tovább szenved, ha a király marad,

És Nimródon kívül segítség nem akad.

Ő is csak egyedül a férfiban bízott,

Az alakja benne hatalmasra hízott.

Olyan lett előtte, mint a csodalények,

Csak ő lehet képes, megóvni a népet.

 

17.

Nimród tiltakozott, s a lányt csitította,

Egyedül, hogy menjen vissza a városba.

„Számtalan az ellen, és mindnél van fegyver,

Hamar megbirkóznak azok ott majd eggyel.

Aztán ott volt Záhár, na meg még a Borza,

Aki velük kiállt, rögtön eldőlt sorsa.

Meg ha sikerülne őket le is győzni,

Ki merne Astornak ellene szegülni.

 

18.

A hatalmas mágus ereje teljében,

Elpusztíthat bármit földön és az égben.

Nincsen oly halandó, aki őt legyőzné,

Ő marad hatalmon, amíg él, örökké.”

Ilyeneket mondott Nimród ott Enéhnek,

De a lány nem hagyta, nem hitt a beszédnek.

„Le tudod te győzni!” - Biztatta Nimródot,

Aztán ő valamit a fülébe súgott.

 

 

 

19.

Először a szókat Nimród fel se érte,

Értetlenül nézett Enéh kék szemébe.

Miket beszél a lány, miket mondott neki,

Őt nagy varázslónak miért is nevezi.

Honnan veszi Enéh az ilyen dolgokat,

Ő még nem is látott soha mágusokat.

Még hogy ő az lenne, hatalmas bolondság,

Lánnyal ne vitatkozz, ez örök tanulság.

 

20.

Jobbnak látta Nimród térni nyugovóra,

Éjfélhez közelgett amúgy is az óra.

Lefeküdtek tehát ott a puha gyepre,

Csillagokkal rakott takarót az este.

Azzal borította Nimródot és Enéht,

S álomra csókolta mindkettejük szemét.

A lány Nimródhoz bújt, mint akkor, első este,

A fiú keze is a lányét kereste.

 

21.

De sok minden más volt, mint azon az estén,

Ez leginkább látszott a két fiatal testén,

Se Enéh, se Nimród nem volt már kisgyermek,

Nevezhetjük őket már felnőtt embernek.

Hogy ez mit is jelent, egyikük se tudta,

Ahogy ott feküdtek egymás mellé bújva,

Furcsa, új érzések ébredtek fel bennük,

A testek szavára válaszolt a testük.

 

 

 

22.

Enéh közelsége, bőrének illata,

Nimród érzéseit mélyen felkavarta.

Ahogy a karjában a lány fészkelődött,

Minden józansága hamar mondott csődöt.

Nem tudta, mit kezdjen ezentúl a lánnyal,

S a lelkében támadt különös, új vággyal.

Nem mehet semmi úgy, mint ahogy ment egykor,

Hirtelen tört rájuk a szerelem akkor.

 

23.

Új volt ez az érzés, nem is tudták, mi az,

De ez a helyzetre nem lehetett vigasz.

Szorosan ölelte a leányt magához,

A lány is közelebb simult a karjához.

Félrehúzott ő egy rakoncátlan tincset,

Úgy óvta a leányt, mint egy drága kincset.

A lány felé fordult, álmában mosolygott,

Mikor kényelmes lett, többé nem mocorgott.

 

24.

Így telt el az este, egymást átölelve,

S szerelmesek lettek ők ketten reggelre.

Nem tudni, hogy történt, elég legyen annyi,

Az emberi szívet nehéz magyarázni.

Enéh mikor ébredt, a fiúhoz fordult,

Illatától Nimród azonnal elbódult.

Két kezével arcát megfogta finoman,

És elnyíló száját megcsókolta lágyan.

 

 

 

Tizenegyedik ének

1.

Jócskán felbolydult a város eközben,

A történtek után mindenféle szinten.

A király és a mágus azon tanakodott,

Hogyan magyarázzák a népnek a napot.

Borza ezenközben az udvart elhagyta,

Nimródnak s a lánynak nyomait kutatta.

De nem talált rájuk, bárhogy is kereste,

Abba kellett hagyni, mert leszállt az este.

 

2.

Egy gyors futárt küldött föl ő az udvarba,

Egy időre elmegy, és majd vonul hadba.

Összegyűjti elébb az összes seregét,

Azzal kutatja fel az elrabolt Enéht.

Előkeríti majd ő az ismeretlent,

Ki leányt rabolni el tőlük nem rettent.

Hogyha megtalálja, majd ő megtanítja,

Ki ujjat húz velük, mi lesz annak sorsa.

 

3.

Eközben Nimródék rendben felébredtek,

Szépen tüzet raktak, s valamicskét ettek.

Miután jóllaktak, a lány újra kezdte,

Fonalát felvette, ahol hagyta este.

„Megmondta Böjte is, te leszel varázsló,

Ő is az volt egykor, vitatkozni kár szó.

Megtanultál tőle mindent, amit kellett,

Átadta tudását, amint tőle tellett.”

 

 

 

4.

„Hagyd el ezt a dolgot!” - legyintett a férfi.

„Amiket itt beszélsz, az Isten se érti.

Nem vagyok én mágus, és nem vagyok táltos,

Bármiket is mondott a vén mutatványos.

Jobban teszed inkább, ha most énrám hallgatsz,

Ha innen elmegyünk, majd nyugodtan alhatsz.”

A leány durcásan felhúzta az ajkát,

De azért nem hagyta megyőzetni magát.

 

5.

„Majd meglátod Nimród, nekem van igazam,

Mert én Böjte mellett több ideig voltam,

Láttam mutatkozni valódi erejét,

Vihart ébreszteni vakon is a szemét.

Amiket ő tudott, te is képes lehetsz,

S nem megyünk el innen, ha egy kicsit szeretsz.”

Most ébredt rá Nimród, mit mondtak a bölcsek,

Nehéz ellenállni egy vitázó nőnek.

 

6.

„Jól van Enéh, akkor áruld el, mit tegyek,

Mit kell ahhoz tennem, hogy varázsló legyek?”

Kérdezte a férfi fejét bőszen rázva,

S kutató szemekkel nézett rá a lányra.

Erre a kis Enéh karját széjjeltárta,

S majdnem a füléig emelkedett válla.

„Azt én honnan tudjam? Minek nézel engem?

Én is a leckéket mind Böjtétől vettem.”

 

 

7.

„Na hát, szépen vagyunk!” - dörrent fel a férfi.

Ember az a talpán, ki a nőket érti.

„Csak annyit mondanak, csináld ezt, csináld azt,

De hogy miként tegyük, arra nem kapsz választ.”

Egy nagyot nevetett Enéh is e szókra,

Rubin piros ajkát csücsöríti csókra,

Aztán azt kezével Nimród felé küldte,

Majd egy kacsintással meg is fűszerezte.

 

8.

Tovalibbent aztán, mint egy bájos nimfa,

Ki a dolgát itt most ezzel már letudta.

Nem tehetett semmit Nimród a lány ellen,

Többet ér erőnél egy kis női kellem.

Tudta ezt Enéh is, pedig nem tanulta,

Mivel őt az Isten más agyagból gyúrta.

Amíg világ világ, a nők ezt mind tudják,

Már ugrik a férfi, ha emeli ujját.

 

9.

Mosolyogva nézett már ő is a lányra,

Mint tövis közt termő pompás, szép virágra.

Ahogy rátekintett, felderült az arca,

S elkezdett készülni a jövendő harcra.

Egykor látta Borzát, és annak seregét,

Látta lesújtani katonái kezét.

Gyilkos volt mindegyik, a legvéresebb fajta,

Ki a kardját mindig a kezénél tartja.

 

 

 

10.

Nekilátott Nimród, s az izmát edzette,

Rég nem használt íját újra elővette.

Kiment az erdőre, hogy ott lőjön célba,

Hogy ő célt tévesszen, arra nem volt példa.

Amint kint gyakorolt, furcsa hangot hallott,

Szörnyű morgás közben két párduc birkózott.

Mindkettő hatalmas példánya fajának,

Szörnyű, éles karmok, iszonyatos szájak.

 

11.

Meglátták Nimródot, s harcuk befejezték,

S inkább a férfire támadtak a besték.

Nimród rájuk nézett, szemüket kereste,

Közben ívbe feszült a két állat teste.

Ajkukat felhúzták, s elővillant foguk,

De ilyen prédával soha nem volt dolguk.

A két párduc lassan körkörösen mozgott,

A fényben táncoltak hátukon a foltok.

 

12.

Nimród ekkor bőszen egy nagyot toppantott,

S egy nagy kurjantással a párducokra rontott.

Felemelte kezét az azúrkék égre,

És akkor egy villám csapott le a térre.

Derült égnél ritka az ilyen jelenség,

Meg is rázta vele mind a két vad testét.

Meg is hunyászkodtak, s felhagytak a harccal,

Nimród elé ültek megszelídült arccal.

 

 

 

13.

Meglepődött Nimród maga is a tettén,

Szörnyű remegés lett úrrá egész testén.

Jól mondta a leány? Én lennék varázsló,

Ettől tekintette menten lett parázsló.

Soha nem tapasztalt még ekkora erőt,

Ami néhány perce forrón átjárta őt.

Megrázta a fejét, s ránézett kezére,

Aztán meg fölfelé, fel a fényes égre.

 

14.

Ki tudná most neki ehelyt megmondani,

Hogy lehet hatalmát jó végre használni?

Miféle ez erő, s hogyan bánjon vele?

Ilyen kérdésekkel volt tele a feje.

Nem is vette észre, hogy elindult vissza,

Csak úgy önmagától mozdult meg a lába.

Amíg ő magában nagy gondján vesződött,

A két foltos párduc nyomába szegődött.

 

15.

Amikor visszaért, Enéh már várta ott,

A vadakat látva éleset sikoltott,

Hogyha meg nem dermed a nagy félelemtől,

El is futott volna erről a vidékről.

Az elbambult Nimród csak most vette észre,

Milyen társaságban jött vissza a rétre.

A vadakra nézett erős tekintettel,

S azok mellé ültek nagy békés szemekkel.

 

 

 

16.

Erre meg Enéh volt, ki eltátotta száját,

Most értette csak meg a világ csodáját.

Félve jött közelebb a vadakat lesve,

De meg se rezdültek azok egész este.

Csak ültek ott mélán, mint jóllakott hízók,

Akkor csillant szemük, ha megmozdult Nimród.

Minden moccanását híven figyelmezték,

S annak tekintetét lihegve keresték.

 

17.

A vadóc párducok szegődtek szolgának,

A világ legújabb hatalmas urának.

Úgy várták parancsát, mint szelíd ölebek,

S mindkettő megnyalta a felé nyújtott kezet.

Szép Enéh elámult a két nagy jószágon,

Még inkább Nimródon, mint a szelíd páron.

Úgy állt ott a férfi, mint a földek atyja,

A Nap is reánézve a fejét felkapta.

 

18.

Istenkirály jött el az emberek közé,

Amint vadállatok gyűltek lába köré.

A lány is hozzábújt, s lágyan megcsókolta,

Puha ajkaival ajkát megkóstolta,

Mint hű szerelmesek, úgy forrtak ott össze,

Azonnal a gondok elrepültek messze.

Fogták egymás kezét, s fogadtak hűséget,

Így kapott ott Nimród hites feleséget.

 

 

 

19.

Tanújuk a Nap volt meg a földek anyja,

S a két örömszülő, aki összeadja.

Nem szakíthatja el most már senki őket,

Nem törhet meg semmi isteni erőket.

Egybekelés után rájuk szállt az este,

S Nimródnak Enéhvel összeforrt a teste.

Csillagsátor alatt egymáséi lettek,

Egymás ajakáról édes csókot vettek.

 

20.

De eljött a reggel, s nem szűntek a gondok,

Akkor a két párduc jó nagyokat morgott.

Jelezték Nimródnak, a veszély közeleg,

Itt van a határban már a sötét sereg.

Felpattant a férfi, előrántja kardját,

S ébreszti gyöngéden mindig alvó párját.

Elindulnak akkor mind a város felé,

Elől a két párduc, majd Nimróddal Enéh.

 

21.

Ahogy közeledtek az álmos városhoz,

Egy sólyom is társult a kettős pároshoz.

Ő vezette őket az útjukon végig,

Miközben felrebbent, fel a magas égig.

Vijjogott egy nagyot, hogy már közel járnak,

Ott magaslik elől kőfala a várnak.

Rajta őrök állnak, figyelik az utat,

Ha látnak valakit, riasztják az urat.

 

 

 

22.

Így tettek ők most is, Nimródot meglátva,

Még inkább csodálták, ki is a két társa.

A két párduc puhán s ruganyosan lépdelt,

S úgy korgott gyomruk, mint ki nem ebédelt.

Ahogy közeledett Nimród a városhoz,

Futottak az őrök, fel ők a mágushoz.

Astor meghallgatva a riadt jelentést,

Újra felidézte a neki szánt intést.

 

23.

„Aki őt legyőzi, egy sólyom vezeti,

A lépteit annak két párduc követi.”

A vár fokán állva meglátta a sólymot,

S párducokra nézve kis híján megbomlott.

Üvöltve hívatta ő a fiát, Záhárt,

Aki a látványtól riadtan meghátrált.

„Ne rémüldözz fiam, eljött a pillanat,

Mi vagyunk az urak, nincs más a Nap alatt.”

 

24.

Összehívta Záhár összes katonáját,

Maga is kihúzta hüvelyéből kardját.

Úgy várták Nimródot, voltak ők vagy százan,

Ennyi ember maradt most csak itt a várban.

Borza és hadai elég közel jártak,

De megvédhetik ők ennyien a várat.

Kétszázan egy ellen, elég jó az arány,

Akármit is jósolt nekik az a leány.

 

 

 

Tizenkettedik ének

1.

A várfal tetején trombita harsogott,

Egybegyűjtve alant a védő csapatot.

A várban felhangzott harsona hangjára,

A városi nép is kijött az utcára.

Nem tudták, mi készül, mi ez a zsibongás,

Nem jár ilyen zajjal egy kis őrségváltás,

Aztán, hogy a mágust meglátták a falon,

A látványra ők is felizgultak nagyon.

 

2.

Néhányan kinéztek, ki a falon túlra,

Vetették a szemük a kanyargós útra.

Egy férfit láttak ott lassan közeledni,

De mögötte nem volt ott fegyveres senki.

A párducok láttán kissé csodálkoztak,

De azt nem értették, mi oka a zajnak.

Ilyen készülődést egy szem ember ellen,

Több százan állnak már fönt ott a védmellen.

 

3.

Záhár osztogatta nekik a parancsot,

Ordítva forgatták a vadak a kardot.

Hergelték magukat, a harcra készültek,

Véres tekintettel a várfalnak dűltek.

A mágus eközben varázsszókat mormolt,

Villámokat lövellt szeme, épp ahol volt.

De minden hiába, csak jött tovább Nimród,

Megrémült ott ettől a sok hadfi s apród.

 

 

 

4.

A vártól Nimródra nyílvesszők röppentek,

Hegyükkel megszórva körötte a földet.

A véres vetemény sűrűn záporozott,

Reptükben takarva előle a Napot.

Mégsem találta el egyetlen vessző sem,

Elámult ott ezen mind az összes őrszem.

Mintha pajzs védené, szemmel nem látható,

Vagy mintha őt óvná fent a Mindenható.

 

5.

Nimród nem hátrált meg, bátran ment előre,

Ügyet sem vetett ő a sok nyílvesszőre.

Mögötte ment Enéh szökellő léptekkel,

Hogy lépést tarthasson az ifjú férjével.

Amikor odaért a város kapujához,

Kezét érintette a kapu vasához.

Egy nagy kondulással elpattant a sarka,

Nagyot döngve zúgott két fele a porba.

 

6.

Miután a kapu egy nagyot csikordult,

Egy mély reccsenéssel sarkából kifordult,

Általlépett rajta Nimród tüzes szemmel,

S bátran nézett szembe a védősereggel.

A két párduc látva ott a katonákat,

Nagyokat mordulva lecsaptak egy párat.

Míg ők a friss húsból bőszen falatoztak,

Addig a várvédők Nimródra rohantak.

 

 

7.

Erre Nimród gyorsan kardját előkapta,

Egy mozdulattal a levegőbe dobta.

Elkezdett táncolni a kard ott serényen,

Ahol járt, végigvert előtte a népen.

Megrémültek ettől akkor a katonák,

Feladták azonnal a védők sorfalát.

Futottak ők jobbra, azután meg balra,

Nem is mertek nézni a táncoló kardra.

 

8.

Záhár ugrott akkor Nimródnak elébe,

Kétélű kardjával sújtott a fejére.

Erős volt a férfi, dagadt minden izma,

De csapását Nimród mégis verte vissza.

Megfogta markával a nagy Záhár torkát,

Egyetlen roppantás, s pecsételte sorsát.

A hatalmas férfi úgy lógott kezében,

Mint ahogy mosott ing lengedez a szélben.

 

9.

Astor mikor látta, mi történt fiával,

Nimród felé sújtott varázsló botjával.

Annak a végéből akkor láng csapott ki,

Megrettenne attól, aki látja bárki.

Izzott a levegő a nagy mágus körül,

Lángra kapott attól, ki útjába kerül.

Lepergett Nimródról azonban a tűzár,

Astor is úgy állt ott, mint előtte Záhár.

 

 

 

10.

Odaugrott Nimród, keresztül a vészen,

S tehetetlen testtel lógott már kezében.

A mágus könyörgött, s vágott szörnyű képet,

De elszállt belőle azonnal az élet.

Csak halott porhüvely, nem maradt más semmi,

Soha többé nem fog Nimródon nevetni.

Véget ért hatalma, véget ért az élte,

Hamarabb, mint ahogy bármikor remélte.

 

11.

A katonák látva, hogy Astor elveszett,

Nem harcoltak tovább, emelték kezüket.

De akkor rajtuk volt már a dühös nép is,

Hiába adták föl, elpusztultak mégis.

Mint kiömlő folyó, indult a sok ember,

Nem állhatta útját se bűbáj, se fegyver.

Tépte, marcangolta elnyomóit sorra,

Nem került sor máskor ilyen véres torra.

 

12.

Végre elcsitultak, aztán széjjelnéztek,

Könnyes szemmel látták az iszonyú képet.

Holttestek mindenhol, szétszaggatott testek,

Sokan bűntudattól akkor térdre estek.

Aztán elébük állt Nimród a hatalmas,

Akit nem fog a láng, és nem fog a kardvas.

Végignézett rajtuk, szeme könnyel telt meg,

Ő is úgy zokogott, mint ártatlan gyermek.

 

 

 

13.

Enéh mellélépett, átkarolta vállát,

Azzal vigasztalta szerelmetes párját.

A férfi a fejét ölébe hajtotta,

Ő meg ujjaival haját simította.

Megnyugodott Nimród az asszony karjában.

S újra szembenézett a sorsával bátran.

Öklével törölte arcáról a könnyet,

S lelkéből kiűzte mind a felgyűlt szennyet.

 

14.

Ideje volt annak, hogy magához térjen,

Mert megjelent Borza kint a csatatéren.

Mögötte állt sorra mind az összes sereg,

Hátuk mögött pedig sok harci dob pereg.

Azok ritmusára lépnek ők előre,

Egymás után sorban, ki a sík mezőre.

Elől halad Borza, mögötte íjászok,

Alattuk tülkölnek harci elefántok.

 

15.

Száz és ezer lovas követi majd őket,

Soha nem is láttál ilyen nagy erőket.

Csörgött a sok fegyver, topogtak a mének,

A harcosok ajkán hangzott harci ének.

Gyalogos katonák ütötték a pajzsot,

Ki akarván venni mind a hadisarcot.

Zengett az egész völgy iszonytató zajtól,

Semmi nem mentheti a várost a bajtól.

 

 

 

16.

Vagyis talán mégis, egy remény még maradt,

A párducos Nimród ott állt a Nap alatt.

Fény felé emelte a két izmos karját,

Azzal üdvözölve ő a világ atyját,

A Nap rábólintott, s behunyta a szemét,

S maga elé húzta fellegek seregét.

Nagy sötétség támadt a lenti világban,

Zúgó szelek keltek, s támadtak orkánban.

 

17.

Forogtak, pörögtek, feldúlták a rétet,

Széjjelhajigálva mind a hadinépet.

Rémült sikoltás lett csatakiáltásból,

Zengve ünnepelték ezt bentről a várból.

Nimród ott tornyosult a fal tetejében,

A vadászó íja ott volt már kezében.

Azt ő megfeszíti, s az égre lő vele,

A vihart eléri, s megszakad fellege.

 

18.

Villámok zúgnak le a felhők sebéből,

Amint új nyíl röppen Nimródnak kezéből.

Követi azokat iszonyatos dörgés,

Nem hallatszik tőle a rémült üvöltés.

Mikor a Nap fújta szét a sok felleget,

Nem látott már sehol hatalmas sereget.

Mind, aki túlélte, futott az már messze,

Tudták, hogy a csata végleg el van veszve.

 

 

 

19.

Csak Borza térdepelt megtörten a sárban,

Rohantak is felé a várból vagy százan.

Sok éves sérelmük kívánták torolni,

Csakis Borza maradt, nem volt kit okolni.

Megfékezte őket Nimród egy szavával:

„Nem szokás így bánni egy bukott királlyal.

Hozzátok be ide, majd itt megítéljük,

Nem tehetünk mi mást, amíg Istent féljük.”

 

20.

Az emberek behozták Borzát a városba,

S két kezénél fogva vitték az oltárra.

Átélhette ő is most, mit másokkal tett,

A csatát veszítve úrból áldozat lett.

Remegő térdekkel mászott fel a lépcsőn,

Mint előtte százak életüket féltőn.

Átélhette ő is azoknak félelmét,

Akiknek odafent kitépték a szívét.

 

21.

Nimród ott várta fenn, két párduc mellette,

Egy sólyom vijjogva keringett felette.

Mögötte állt Enéh, úgy fogta a vállát,

Ahogy elfoglalta kiérdemelt trónját.

„Halld az ítéletem gyalázatos Borza,

Te vagy az a férfi, ki apám gyilkolta.

Megölted az anyám, mindegyik testvérem,

Felégetted házunk, pusztítottad népem.

 

 

 

22.

Éppen ezért Borza én most megítéllek,

A legszörnyűbb sorsban lesz most neked részed.

Ítéllek életre, hosszú szenvedésre,

Amit te is hoztál az itt élő népre.

Eddig király voltál fensőbbséges gőggel,

Ezentúl nem járhatsz soha emelt fővel.”

Ennyit mondott Nimród, és Borzát kidobták,

De azért útközben mindennek lehordták.

 

23.

Új élet kezdődött akkor a világban,

Más lett az életük, újra nagy király van.

Nimród megszolgálta a népe bizalmát,

S nem fordítja rosszra soha a hatalmát.

Boldog idők jöttek, szépen gyarapodtak,

Se vége, se hossza a fényes napoknak.

Nimród megmutatta, hogyan kell szeretni,

Enéh pocakja is kezdett kerekedni.

 

24.

Megjött a vajúdás, s beköszönt a nagy nap,

A nép is várta már utódját urának.

El is érkezett az, de nem is egy, kettő,

Hangjuk, mint az apjuk, olyan volt, rettentő.

Egyiket nevezték szülei Hunornak,

A másik fiukat pediglen Magornak.

Mindkettő vadász lett, mint egykor az apjuk,

Király lett azután még számtalan sarjuk.

 

 

 

Epilógus

1.

Boldogtalan ember, állj meg most egy szóra,

Emlékezzünk együtt a hősi Nimródra,

A Biblia szerint ő az első király,

A tisztelet neki mindenképpen kijár.

Ő volt szülőatyja Hunornak, s Magornak,

Kik voltak ősei mindenik magyarnak.

Büszke nemzetség kelt szép Enéh méhéből,

Nagy hatalmat kaptak az Isten kezéből.

 

2.

Nimród a vadászat első példaképe,

Szépen illik az íj öles két kezébe.

Fiai átvették apjuk hagyományát,

S megtanulták tőle, minden tudományát.

Csodaszarvast űztek erdőnek mélyére,

Így jutottak fel ők Kárpátok bércére.

Így találtak hazát kóborló népüknek,

Ezért állítunk most emléket nevüknek.

 

3.

Szép Enéh és Nimród emlékszünk mi rátok,

Előttünk példaként örökké ott álltok.

Több ezer esztendő telt már el azóta,

Mégis szól rólatok számtalan sok nóta.

Nimród az Istennek egy nagy tornyot emelt,

Amire a Nap is mosolyogva felelt.

Bábel volt a neve annak a toronynak,

Az egység jelképe ma is még sokaknak.

 

 

 

4.

Amikor leomlott évszázadok múlva,

Az összes népeket háborúság dúlta,

A sok nemzet között azóta sincs béke,

Gyere vissza Nimród, gyere közénk végre.

Öldöklés, pusztítás azóta a részünk,

Patakokban folyik szerteszét a vérünk.

Mindazt a Földanya zokogva felissza,

Így lesz ez mindaddig, amíg nem térsz vissza.

 

5.

És Enéh, szép anyánk, te is gyere vele,

Te leszel Nimródnak, a szíve és szeme.

Akkor békesség lesz szerte a világban,

Ha érdemes hinni, hinni a csodákban.

Láttunk már eleget a sok szenvedésből,

Lett véres aratás a könnyes vetésből.

Nimród és szép Enéh, most kérünk bennetek,

Vessétek le reánk vigyázó szemetek.

 

 

Vége

Kapcsolat

Körösnagyharsány Község Önkormányzata

Közadatkereső

Ügyfélfogadási idő

hétfő
08:00 - 12:00
kedd
08:00 - 16:00
szerda
08:00 - 12:00
csütörtök
08:00 - 12:00
péntek
08:00 - 12:00
szombat
N I N C S
vasárnap
N I N C S